Józsa Márta

 

A klausenburgi patkányfogó

 

Többnyire híresek lesznek végül azok a városok, amelyeket eláraszt a patkány. Velence, Marseilles, Hammern, Kolozsvár - valóban áramlanak olykor azok a rágcsálók, mint a víz. Hol pestist hoznak, hol meg küldetésben járnak – sokféle veszedelem hírmondói. Még híresebb lesz az a város, ahol megjelenik a patkányfogó – holott ő ritkán teríti vállára köpenyegét, még ritkábban hangolja fel varázsos furulyáját, végül is az a leggyakoribb eset, hogy nincs is ott, ahol megjelenik a patkány. Vagy épp nem időben érkezik. Pedig olyan sokszor volna szükség magával csalogató énekére, mint amilyen gyakran áhítozunk jó mondatokra. Ami valószínűleg azért van, mert a jó mondatok gyorsabban melegszenek és lassabban hűlnek ki.

Lassan, mégis hűlnek a jó mondatok, mint az otthon. Kétféle periódus volt valamikor otthon nálunk, időszak, adott értelemben: mármost amikor voltak egerek, és amikor nem voltak egerek. Ez strukturált bennünket. Ősszel voltak az egerek (a patkányokra még nem került sor kezdetben, nem jött el az ő soruk), máskor nemigen. Végül is még – csoda – nálunk is volt ősz, meg volt hát minden más, adódtak egyéb dolgok is, amikor épp nem ősz volt. Ősszel jöttek hát az egerek, voltak egeresebb évek, meg kevésbé egeresek is, ahogy esett. Az eső. Ha esett, több volt, ha nem esett annyit, kevesebb. Az egér, az év, az egeres év, meg a nem egeres, ami a kevésbé egerest jelenti itt. Ősszel általában esett. Sok az idén az egér, kemény telünk lesz – mondta nagymami. Meg néha azt is: idén nem volt sok az egér, biztonságosabb helyet kerestek, biztosan a közelgő kemény tél miatt. Bizonyosan, miatt. Azt sohasem mondta, hogy enyhe telünk lesz, mindig a kemény telet vártuk.

Hozzátartozik a télhez, hogy kemény, és mi készültünk arra, vártuk tehát. Készülünk a kemény télre, egerestül, és az is lett, mindig, kemény, a tél, amelyre vártunk, készültünk. Amikor egerek voltak a házban, olyankor félni kellett, ezt már idejekorán lelkünkre kötötte nagymami, hogy nekünk félnünk kell, vagyis nekünk kell félnünk, mert ő irtózik, irtózik az egértől, valósággal irtózik, és ha ő egyszer igaz valósággal (ha igaz a valóság) irtózik, akkor sikít is. Ezért mi is irtóztunk és sikítottunk, nagyot, vagy ha épp szégyelltük, legalább kicsit.

Amikor egerek voltak a házban, olyankor apró sikolyok és egérfogás céljára felállított nagy virágcserepek voltak mindenütt, kiváltképp a spájzban, nagymami gyertyával kiégette őket, a cserepeket belül, hogy az egér el ne riadjon a másik (tavalyi,  rabul ejtett, majd a deszkával a cserép alatt maradt rab egér forró vízbe való dobása után maradt egértelen állapot, mely kitart a jövő évig) egér ott maradt szagától, ezt nem értettem, épp ellenkezőleg, saját eszemtől úgy gondoltam volna volt: az egérnek nagyobb lehet a bizalma egy másik egér, mint a gyertya korma iránt, de nagymami szerint én nem értettem, miről van szó. Hogy mi emberek vagyunk, így tehát mi irtjuk az egeret, megismerszik erről az egér-irtó hajlamról az emberi nem, és megismerszik az egérirtó deszkán a halálsikoly szaga. Méghozzá úgy irtunk mi, hogy a tavaly félretett egérfogó-deszkát megfüstöljük, hogy az idei egerünk, az idei egér-sorsunk nehogy gyanút fogjon: őt már általában tavaly is kiirtottuk, pedig nem, hiszen ő most is itt van. Így, általánosságban fogalmazva, mi, emberek valójában, nem az egereket irtottuk forró vízben, következő évben attól rettegve, hogy az idei egér megérzi a tavalyi halálsikolyát a kínpadul szolgáló deszkánkon, hanem az egeret, az általános őt, vagy azt. Látszik ebből az általános egér-problémából, hogy én nem is értettem, hogy nagymami mit mond. Hogy ő miről beszél, mit tesz, mit cselekszik.

Érteni látszottam pedig: ősszel jöttek az egerek, és mi az egerektől irtóztunk, így hát  irtottuk is őket, irtani szokás a irtózás tárgyát, deszkával, dióval, virágcseréppel, mert a bolti egérfogóban nem lehetett megbízni. Tudtuk tehát, hogy miben lehet bízni és miben nem, különösen tudtuk, ha egérfogóról volt szó. Voltak pedig csodásak, egérfogó-csudák a boltban, megnéztem: volt olyan,  amely egy pici akasztófa, legalábbis működési elve szerint. Egy fából készült cső mélyére szalonnadarabkát kellett helyezni, a szalonna és a bejárat közé pedig cérnával fel kellett kötözni egy acélrugót. Namármost az egér csak akkor érte el a csalétekül elhelyezett szalonnát, ha átverekedte magát a madzagon (a mézes madzag közeli rokonán). De ha elrágta, vagy elszakította (és rendszerint ez történt, bár voltak egészen furfangos egerek is, amelyek heteken keresztül képesek voltak túljárni egy egész rájuk vadászó regiment eszén), nos, hát az a vége is lett egyszersmind őneki: a rugó felpattant, és megfojtotta. Vagy az a másik fajta, a tőrbe csalás: egy ingatag fémlemez pöckölt ki egy erős rugójú fémkeretet. Az ingatag fémlapon volt a szalonna, ha rálépett az éhes állat, a rendszer megbillent, és durr: a fémkeret valósággal odalapította az egeret, a menekvés minimális esélye nélkül. Vagy az ujjamat, ha nem figyeltem, kék lett tőle a körmöm, elkékülök mindig, ha csapdát állítok, úgyszint’ nincs menekvés. De a nagymami szerint ezek veszélyes, azonkívül megbízhatatlan módszerek, és elővette a külön e célra tartogatott őszi készletet: az egérfogó deszkánkat és az egérfogó cserepünket. A virágcserepünket megfordítva tette rá nagymamink a deszkánkra (azt is megfüstölte, gyertyával) és egyik oldalát egy befelé fordított fél diónkkal támasztotta meg. Nem akármilyen dióval, hanem olyannal, amelyik jó volt, mert volt például rossz dió, akár úgy, hogy túl hegyes volt a formája, és akkor nem áll meg rajta a cserép, és lebillent, még mielőtt megfogta volna az egeret, akár úgy, hogy kitüremkedett belőle a dióbél, és az egérnek túl könnyű lehetett olyankor a dolga ahhoz, hogy rabul essen, kis erőfeszítéstől nem biccen meg eléggé a cserép. Kis erőfeszítéshez még nem dukál halál.

Vagyis akinek amúgy is könnyű, az nem esik könnyen rabul, ellenben aki megdolgozik érte, azt könnyebben foglyul ejtik, szűrtem le magamban ilyetén módon könnyen a tanulságot. Az elvétett tanulságot. A valódi tanulság az lett volna, hogy éltünk egy házban, ahol nem akartunk egerekkel élni, de egerek voltak, lettek nekünk egereink. Ettől a pillanattól – ahogy lettek tehát – kezdve – elkezdtünk úgy élni, mint egy egeres ház, holott mindent szerettünk volna inkább, mint egy egérfertőzte ház lakói lenni, ami egyszersmind jelentette az egerek ellen való védekezés minőségének megjelentét a mindaddig csak sima és jelentéktelen ott lakás közepette. Úgy kellett hát megtanulni, úgy élni a házban, hogy ott egerek vannak.

Az egerek megjelenése szempont volt: addig nem számított, hogy becsukunk-e bizonyos ajtókat, sőt bizonyosnak sem neveztük azokat a nyílászárókat, amelyeket később igen, de végül eljött a pillanat, amikor azok bizonyosakká váltak, és attól kezdve csukni kellett őket, gyorsan és halkan, gyorsabban és halkabban, mint ahogy fut az egér. Ebből adódóan az egér, ez a kis nemkívánatos lény mérték lett, mértékké vált, miközben igazság szerint csak egy dolog volt, amihez igazodnunk kellett, egy kis lény. A sok igazodni valóhoz képest az egér a legkisebb volt, ugyanakkor az egyetlen látható, az egyetlen olyan dolog, ami konkrétumot nyújtott abban a kisebb rettegésekkel és nagyobb aggodalmakkal terhelt házban, az a kicsi állat, az ember súlyánál több tízezerszeresével kisebb súlya több biztonságot nyújtott, mint az összes többi félnivaló egyszerre. Mitől féltek ti úgy? Ja, csak egy egér, nektek könnyű. Könnyű is volt úgy, egy kisegérrel a spájzban, a félelem.

A patkányokkal már nehezebb volt, a patkányhoz valahogy közelebb állt, valahogy jobban klappolt a sötét diktatúra fogalma, nagyobb valószínű neki – a patkánynak – az irodalma. Pedig az az állat is sokkal, de sokkal kisebb az embernél, én effektíve egy nagyobb darabnál is legalább harmincszor súlyosabb vagyok. És hányszor effektívebb, remélem. Mégsem ettől függ, tehát a félelem, nem függ az a súlytól. Egyszer egy patkány kirágta a fémhálót a spájzablakon, szerencsére nem volt nagyobb a lyuk, mint egy konzerves doboz teteje. Nagymami fogott egy – hálistennek éppen – konzerves doboz tetőt, letette egy deszkára, fogott egy szöget és kalapáccsal körbelyuggatta azt a kerek bádoglapot. Majd kezébe vett (vastag ujjú, dolgos kezébe) egy hosszú drótot és mintha varrna (varrni körülbelül hasonló módon varrt, ha meg kellett stoppolni egy zoknit, azt éppoly elánnal és kevés eredménnyel tette, mint ha egy bádogdobozt szegecselt volna) befoltozta vele az ablakon a fémhálót. Ott, tehát éppen ott, ahol a nagy műgonddal készült bádog-folt volt, ott nem is jött be többé patkány. Mellette, persze, bejött, és bent volt már azután a patkány.

Pedig volt idő, amikor még tényleg nem voltak a mi házunkban patkányok, na azért persze mindig megvolt eljövetelüknek a veszélye, de nagymami megnyugtatott (nyugtatta magát): a szomszédék disznót tartanak, mert falusiak ők, hiába élnek már évek óta városon, a patkány nyilván akkor már hozzájuk megy, nyilván nem hozzánk, akik nem vagyunk falusiak, mert mi már polgárosodtunk, nagymami például hat polgárit végzett, így kétségkívül ő volt közöttünk a legpolgáribb. Hurka, kolbász, az való a patkánynak, nem a tejbegríz, meg a használt pelenkán át csöpögtetett túró. Minálunk a túró úgy készült, hogy a maradék tejet megaltattuk, az aludttejet beleöntöttük a számtalan használt pelenkából készült, de előtte jól kifőzött (ez volt megnyugtatás, mert nemigen volt kedvünk a saját pelenkánkban csöpögtetett túrót enni, meg a testvéreim pelenkájából csöpögtetettet sem) gézzsákba, ráakasztottuk az egészet egy fakanálra, azt pedig rátettük a nagy lábosra, keresztbe. A zsák így belelógott a nagy lábosba, abba csöpögött a savó (abba kevertük aztán a málélisztet, így készült a tyúkok étele), ami a pelenkában maradt a csöpögés után, az lett azután az ún. túró. Nem csak nálunk, különben, kábé így készül általában is a túró, ez nem kuriózum, ez pusztán technológia. A patkányok meg, nyilván, ha bejutottak a spájzba, megkóstolták, ki tudták rágni a pelenkát, olyankor mégsem ettük meg a túrót, pedig akkor egy hétig azután nem volt több túró, de a patkányok maradékát persze nem ettük meg. Nem mi ettük meg. A tyúkok ették meg őket, akiket viszont gondosan elzártuk a patkányok elől, inkább egye a patkány a túrónkat, mint a tyúkunkat. Ilyen ökológiai egyensúlyban éltünk, nyilvánvaló. Nyilván, nem nyilván: volt idő, amikor nálunk tényleg nemigen akadt patkány. És olyan idő is volt, amikor akadt, bőven. Idő volt ilyen is, olyan is, mi pedig állandóan ugyanott laktunk.

Meg a patkányok is ugyanott laktak, de az már az ún. sötét diktatúra. A sötét diktatúrában drótháló volt a spájzablakon, a patkányok a pincében laktak, de arról nálunk, a pince fölötti részen soha nem volt szabad beszélni, alapértelmezetten nálunk nincsenek patkányok, azok a szomszédban vannak, mert azok a szomszédok falusiak, és elmaradottak. Tehát el vannak maradva, a szomszéd el van maradva. A szomszédok, meg a patkányok is. Ha nálunk is volnának, az volna a vég. És ami azt illeti, végül tényleg az lett. Vég lett. Úgy lett vége annak az egész hajcihőnek, amelyben nagymami folyton pöfögött a patkányos falusiakra, meg végső soron az egér is ő bűnük volt, hogy egyszer csak lettek nálunk patkányok, nem metafora, nem is elmaradás, hanem tényleg, olyan hosszú farkú állatok szabályosan elárasztották a várost, és – szégyen ide vagy oda – elárasztottak bennünket is. Azok a patkányok árasztottak el minket szégyenszemre, amelyek korábban is voltak, nem külön erre a célra delegált patkányok, hanem a különben is létezők. Persönlich.  Ők, ciki, de ők, igen.

A helyzet az, hogy azok a patkányok is hozzátartoztak ahhoz a városhoz, ha alaposan nézzük a dolgokat, és miért ne úgy néznők őket. Egyszer ennek az egész hajcihőnek, hogy kinek van még patkánya, és kinek úri módon már csak egere (s az is csak titokban), úgy lett vége, hogy egyszerre mindenhol annyi lett a patkány, hogy nem számított már ott az egér. Az egér elveszítette referenciális tartományát, nem maradt már kis malőrrel bárha, de mégis úri egeres ház, valamennyien patkányosok lettünk, patkány-veszélyeztette házak, összehozott bennünket a küzdelem a közös rágcsálóval. Pórok és polgárok közös ügye: a megtestesült hódító ellen való folyamatos küzdelemben való átmeneti összefogás. Azután jöhetnek a további szempontok, övön aluli ütések, a pótcselekvés, pótcselekvéstől is fosztottan pót-mondatok: namármost pl. ha ő nem árulja a piacon a káposztáját, akkor kevesebb lett volna  a patkány, s ha kevesebb, nyilván nem pont mihozzánk jön, nem hülye az az állat, nem könyvet eszik az, nálatok eszi a zsíros szalonnákat, abált tokákat, véres hurkákat, kolbászokat, tudod-e, mikor láttam én utoljára kolbászt. De akkor, amikor a patkány rágta szó szerint a küszöböt, ezek a kérdések mégsem tevődtek fel, nem valahogy, Akkor egyként küzdöttünk, mi, a patkányok ellen.

Az úgy kezdődött, hogy zajos lett a padlás. Pedig a padláson alapértelmezetten a csönd honol, mert a padlástér, amely elválasztja a házat az égtől, és a tetőcserepek alatt megbúvó darázsfészkek is inkább a regularitás, mint az élősködő szemszögét közvetítik nekünk, a padlás alatti biztonságban lakóknak. Ott rejlik a dió is, ki gondolná, hogy arra való is lehet a bejglin túl a dió, hogy a patkányok focizzanak velük. Ki gondolná drámának, ha patkányok fociznak a dióval a padláson, pedig az, az az elpatkányosodás első jele. Akkor fociztak a padláson a patkányok a diókkal, amikor összeomlott a város. Megbomlott az ökológiai egyensúlya, mi pedig járulékos elemként elpatkányosodtunk, közötte én, mert közéjük tartozom, nos én elmondhatom tehát, hogy én elpatkányosodtam. Egy elpatkányosodott alak vagyok, ha komolyan vesszük a dolgokat. Nem, nem a hatalom, nem a diktatúra, az ideológia tette tönkre, szakította romjaira azt az évezredek óta szilárdan álló  azt a települést, hanem a megbomlott ökológiai egyensúly. Egyszerű volt (megbontani), és a magyarázat is jóval egyszerűbb annál, amit utóbb költöttünk hozzá: a patkányok egészen egyszerűen a Hóstátból jöttek.

A Hóstátot régebben vélhetően úgy hívták, hogy Hoch Stadt, vannak ugyan más magyarázatok is, de nekem ez tetszik a legjobban, a felsőváros választott el bennünket mindattól, ami kívül esik a városon, ami tehát már nem város, olyasmi ez, mint otthon a padlás. Persze a Hóstát szó etimológiája bennünket, úgy értem: engem, szüleimet, nagyszüleimet és a bennünket több generációval megelőző emberöltőt sem érintett, már. Már nem, már nem meg. Jó régen Hóstátnak nevezte már mindenki Kolozsvár éléskamráját, amit a piacon vettünk, azt ha csak lehetett, hóstátitól vettük, hóstáti-tudatos vásárlói attitűddel. Drága a hóstáti, de egye kánya, megéri, a hóstátinál a legjobb a paradicsom, meg a savanyú káposzta is, ott terem a legfinomabb krumpli, a legpirosabb murok (utoljára írom meg, hogy az a sárgarépa magyarországiul, eztán csak murkot írok, maximum ez lesz az életművem, úgy emlegetnek majd: ja, az, aki mindig muroknak írta a murkot. Irodalmiasul majd ily módon tehát a murok.).

Lenéztük tehát szükségképp a hóstátiakat, de tőlük vásároltunk mindig, nem, csak azért mert olyan finom volt, amit árultak, és nem csak azért, mert végül is lenéztük, de szépnek (legalábbis megkülönböztető módjában funkcionálisnak s így becsülendőnek) tartottuk a viseletüket, hanem összességében azért, mert a hóstátiak magyarok voltak.

Voltak a piacon románok is, ők Olténiából hozták a paradicsomot, azt nem vettünk tőlük, mert ugyan azok szerint, akik megkóstolták, nagyon finom volt az oltyán paradicsom, de román. Finom, ellenben román. Vinettát (ja: padlizsánt, megint csak ez a fordítás) ellenben vettünk tőlük, mert az nem magyar dolog volt, mint volt magyar helyileg értelmezetten a paradicsom.  Hanem a vinetta román növény volt. Mit beszélek: nem is azt mondtuk, hogy román, azt mondtuk, hogy oláh, az oláhok paradicsoma. Hát mi nem kértünk az oláhok paradicsomából, jó nekünk a hóstáti is, az legalább magyar volt, magyar paradicsom. A román vinettához mindig magyar paradicsomot vettünk, ahogy kell. Magyar murok, magyar tárkony, magyar csombord, magyar vinetta, magyar leostyán, így szokás, magyar dolgok ezek. Nekünk, magyaroknak, a hóstátiaktól. Hóstát ma is van, blokkok állnak bent a Hóstátban, panelek mármint, úgymond magyar szóval, paradicsom és társai nincsenek már, mert a hóstátiakat lebontották. Bennünket is lebontottak, mi is le vagyunk már bontva, de az más, mert a hóstátiakat jobban bontották le, mint bennünket, másként. Mert őket nem úgy bontották le, ahogy bennünket, hogy egyszer csak egyszerűen eldózerolták a házat, meg a kertet, épp amikor virágzott a meggyfa, hanem őket nem házanként bontották le, úgy lettek ők lebontva, ahogy a Hóstátot kell, egy lendülettel, emberestül, hóstátistul, utcástul, piacostul. És akkor lebontották a Hóstátot, na megint sikerült hosszan írnom valami lefordíthatatlant. Ami lefordíthatatlan, és aminek már vége, fordítatlan marad immár, mindörökké. Nem okszerű összefüggés, hogy a Hóstátot azért bontották le, hogy ne magyar paradicsomot vegyünk le a piacon, de tény, hogy akkor jelentek meg a patkányok, és ebben már volt okszerűség.

Úgy értem: akkor árasztották el a várost tömegesen a patkányok, és mentsen Isten bennünket attól, hogy ez jelkép legyen, legyen inkább már akkor akcidencia. Amikor lebontották a Hóstátot, akkor akcidencia lepte el a várost, ez akcidencia neve (nem!) megtestesülése volt tehát a patkány. Nem a patkányok tehát, hanem a patkány. Akkor lepte el a patkány a várost, mindenestül, kis házastul, lakótelepestül, közterestül, amikor lebontották a Hóstátot. Nos, emögött éppenséggel nem kell szofisztikált magyarázatokat keresni, pillanat alatt világossá teszem az egészet. Abban a városban volt egykor ökológiai egyensúly. Is. Kitérhetnék most a meztelen csigákra, a türelmi rendeletekre, a hóstáti kertek ökonomikus gazdálkodására, a barátságokra, a városi elitnek (városi elitnek nálunk mellesleg azt hívják, aki a Házsongárdba temetkezik. A város hajdani nyulaskertjébe, az ottani kövek alatt nyugvók nélkül sohasem lehetne értelmezhető a magyar kultúrhistória. No, sokáig azokat a köveket sem lehet már olvasni.) a hierarchikus rendjére, az anyanyelvek megjelenési sorrendjére a köztereken, a színházakban és az agórákon: nem ragozhatom, nem tovább. Ahol rend volt, ott rendnek kellett lennie, különben nem nevezhettük volna annak.

A patkányoknak is megvolt a maguk helye: a hóstátiak csűrjeiben, raktáraiban, a melegházak fűtésében segédkező trágyadombok alatt, a rend szerint. Ott volt a helyük, a patkányoknak volt, helyük, és nekünk is még. Helyben voltunk, azazhogy, és egyszerre váltunk helytelenné, avagy legalább hely nélkülivé. Mi, a város lakói, ők, a hóstátiak, a város kiszolgálói, no meg a patkányok. Ha bolydult meg valaki akkor, akkor az a patkány volt. És nem az volt patkány, aki megbolydult akkor, hanem csak simán az állatvilág. Meg az embervilág. Ember és állat veszített egyszerre, és senki sem tehet arról, hogy aki a legtöbb teret veszítette, az történetesen például a patkány volt. Nos, amikor lebontották a Hóstátot, felszámolták a csűröket, üvegtörmelékké nyilvánították a paradicsom-palántákat nevelő melegházakat, felperzselték a disznóólakat, akkor nem csak ember kezdett éhezni, hanem patkány is. Nem akadt már embernek való étel a piacon, és bizony, patkánynak való sem akadt. Ember és patkány éhezni kezdett, és csak ember gondolja, hogy patkánynak könnyebb lehetett volt, nem volt az. A szobrokat rágta az a gyűlölt állat, éhében a szobrok talapzatát. Gyermek kényének kitéve, éhező gyermekek játszottak akkoriban éhes patkányokkal, énekeltek nekik óvodában tanult énekeket. Nagy szemű, sovány kisfiúk fülére akasztották madzaggal otthon a szemüveget, nyakukba a kulcsot: menj, fiam foglald el magad, és fiam elfoglalta. Ott játszottak, daloltak, kacarásztak a rövidlátó kisfiúk Mihály Vitéz szobra mellett a Széchenyi téren, a piac helyén, ott fogócskáztak a patkányokkal. Mikor a várost elárasztották a patkányok, Mihály vitéz (igaziból Mihai Vitezulnak hívták) szobra alá menekültek, a lebontott városrészből és a lebontott piacból menekült állatok menekülő gyerekekkel játszottak a pocsolyákban. Énekeltek is nekik, meg verték is őket. Csalogatták ki a román vezér sebtiben állított szobra alatti lyukakból, mint a csigabigát. Vajon mondták-e, hogy patkánybatkány. A hóstátiak akkor már halottak voltak, mert végül a hóstátiak feladták: az igazi hóstáti padlása ormán lóg, akasztva. Az emblematikus hóstáti felkötötte magát. Kolozsvár Hóstát nevű negyedét, a város míves, kertészeti szaktudásától híres, termékeinek zamatától pedig nevezetes részét egy nagy lendülettel felszámolta a diktatúra.

Eltűntek ily módon ízek a város életéből, és eltűntek emberek is: soha szuicidabb hullámot, mint ami vonult végig akkor a városon. Egymás után akasztották fel magukat a gazdák a csűrben, a csűrben, de legalább a sajátjában. Nem menekülhettek, mint a hazájukat veszített patkányok. Veszítettek pedig patkányok is hont, mint mindannyian. Egyként értjük és érzékeljük: milyen más ízűek azóta a zöldségek, a gyümölcsök, a túró, az orda íze, mióta nincsenek már hóstátiak. Ezen domesztikálódtak ott a patkányok is. A patkányok azokon az ízeken nőttek fel, amelyeken mi is. Felnőttünk hát mi is, a patkányok által is kedvelt ízeken, látható, nagyok vagyunk. A patkányok és egerek is közvetítik a normát: ha nem teszik, nem beszélhetünk már településről, ha egykori városunkról beszélünk. Nem ugyanaz a patkány, nem ugyanaz a település, nem ugyanaz, ellenben más. Úgy más, hogy nem mássá vált, hanem megváltoztatták. Ez is egy változás, és kötődik a patkányhelyzethez. Populációhoz, beleértve a patkányt is, aki szintúgy Isten teremtménye, emlékeztetnék most erre. Vannak városok, ahol a csatornákhoz hozzá tartozik az úszó patkány, és vannak helyek, ahol az elnyomás metaforájaként használják őket, a patkányokat. Mi az utóbbi helyekhez tartozunk. Tehát a kérdés például az, hogy elszaporodnak, vagy ránk küldik őket. Nem volt az kimondva, de küldték őket. A patkányokkal való együttélés városépítési módszer, a rászabadítás városrombolási. És okos. Okos, mint a patkány, ravasz és túlélő, erős fogát szobrok sem érzik meg. A városi tanács találta ki a módszert, úgy hívják azt, a tanácsot klausenburgiul, hogy der Rat, hímnemű főnév. És a patkányt die Rattenak hívják, mert az meg nőnemű főnév, der Rat és die Ratte közös ügyévé váltunk.  Így alakult világunk ezekkel a dolgokkal, ezekkel a nemekkel. Különböző nemű és minőségű dolgoknak egyszer csak közük lett egymáshoz, így született a történelem. Amelyben mindenestre az már bebizonyosodott, hogy patkányok kellenek egy városba – azt még nem tudjuk, hogy a patkány domesztikált állat-e. És hogy mire háziasított. Hogy van-e város patkány és patkányfogó nélkül, hogy használhatóak-e a patkányok valamire. Félelemre, például félelem-keltésre, mert a város úgy város, ha félelmetes legalább egy kicsit. kell, hogy legyen valami félnivaló benne, így igazi egy rejtelmes, izgalmas, kitárulkozni csak részleteiben, de sohasem egészében képes település. Nekünk szükségünk patkányokra, hogy város legyünk. Ilyen település ez a Claudiopolis, Klausenburg, Cluj, Kolozsvár, Cluj-Napoca, etc. Klausenburg-Mausenburg. Kolozsvár-Napoca, Mausenburg-Napoca, kábé itt nőttem fel. Itt nőttem fel, hogy éljek és – láss csudát – élek is. Milyen volna, ha a városom neve végül patkány volna. Ha azzá válna a vég. Ha ilyenné változna az a mellérendelés. Dolgozhatunk jó sokat képtelen nevek és képtelen szituációk kitalálásán: a vége úgyis az lesz mindennek, hogy a végén élet lesz. A legidiótább ötleteinket is meg vagyunk kénytelenek élni.

A klausenburgi patkányfogó fogja sípját, átlépked a kiérdemesült szökőkút helyére hevenyészett Mihály vitéz szobron, a Mihály Vitéz, született Széchényi téren, elsétál a Köztársaság, azaz a Republica mozi előtt, és megvárja a gyerekeket. A gyerekeket játszani küldték oda, mert otthon nem volt nekik sem hely, sem játék, sem étel, kulcs volt a nyakukban, bot volt a kezükben, amikor rájuk talált a klausenburgi patkányfogó és énekelni kezdett.

És amikor énekelni kezdett táncra perdültek a gyermekek, a város tipikus kisdedjei: a kulcsosak, a lógó taknyúak, a más és az azonos nyelven beszélők, a román, magyar és német transzilvánok, és játszottak velük még a zsidók, sőt a cigányok is. Mind ott álltak Mihály Vitéz hevenyészett szobra körül, ahol a sebtiben felhúzott talapzat patkányok élőteréül szolgált, ott találtak menedéket azok a hóstáti gazdaságokból lebontott, a piacról kiűzött egy-két kilós, rezisztens kis állatkák, amelyek oly sikeresen s mégis oly egyszerű módszerrel taszították kétségbeesésbe és otthontalanságba a városlakónak többségét, leszámítva az egészen kis gyerekeket. Nekik még kunszt volt kicsi műanyag kardjaikkal, vagy akárcsak puszta kézzel is szaladgálni a szobor talapzatában élő patkányfamíliák után, ők ma ezt az élményt emlegetik oly nagy szeretettel, mert meg is nőttek azóta, már akinek sikerült ez.

És lám, erről beszél a klausenburgi patkányfogó is máma. Emlékszik Ő: az egész kicsi és szürke egerekkel kezdődött, és aztán sohasem sem ért véget, sohasem volt az a nagy fogás. Az egerek ellen még folyt a küzdelem, a patkányok ellen már nem vettük fel. Milyen nehéz csapda – döbbenek itt rá a lényeges dologra – milyen nehéz nekem, és mennyire feladat – érthetően, használhatóan és főként szemléletesen leírni egy egyszerű patkányfogót.

 

(Részlet a – valószínűleg – Amíg a nagymami megkerül című készülő regényből)