Edvard Kocbek (1904-1981)
Már nincs aki irányítsa
A tiszta holdfényben csodálatos
kilátás tárul elém a mindenségre s
ugyanakkor ez zavarba is ejt; valami tán a szemem
eltakarja avagy a világ arculata torzult el.
Nyugtalanul forgolódom s felsejlik bennem:
nincs, aki a világot irányítsa.
A lesújtó üresség már ott a színekben
s hirtelen szavaimban a félelem
suttogja: Valóban, nincs, aki a világot irányítsa.
S amikor a napba s az emberekre pillantok,
akik csak futtában találkoznak, amikor költözködnek
s a legapróbb dogokban sem
értenek egyet, akkor tudom: nincs, aki a világot irányítsa.
A távolba tekintek és előre, tolongást látok a történelemben
és üresség van a tudományban és a legendákban:
minden egész szétesett, mert nincs, aki a világot irányítsa.
Senki se tudja, mi a jó s a rossz,
a megszokás felmorzsol s rettenetes a halál az embernek:
ki titokban tudja: nem ismerik azt, aki a világot irányítja.
Hirtelen növekednek és szeretkeznek a gyerekek,
mint a vad és mérges növények, mert a világot
nincs, aki irányítsa. Valaki lágyan fújja
a fuvolát, ám a többiek részegen
túlharsogják, mert nem félik azt, aki
a világot irányítja. Egy kislány bámul rám
a jobb sarokból, s egy másik balról közeleg
és hirtelen tömeges a csürhe csődülete,
mintha parancsok se lennének már se tilalmak,
s felettünk süvít a szél s a világot
megrontja, őzek szökellnek árnyékunkon
át és halak siklanak bőrünkön át,
mintha nem lenne, aki a világot irányítsa.
Fordította: LUKÁCS ZSOLT