Péterfy Gergely

Misikönyv

Első fejezet

amelyben a kisfiú eltűnik

Egyszer eltűnt egy kisfiú.

Szeles, tavaszi napon történt, tavaly, vagy tavalyelőtt, már nem is emlékszem.

Tudod, milyen egy ilyen tavaszi nap: hirtelen langyos szél söpör végig az utcákon, himbálózni kezdenek a lámpák, rezegnek az ablakok, mintha rengeteg apró kéz zörgetne kintről, a megfeketedett, sáros hókupacok pedig ijedtükben gyorsan összezsugorodnak.

Az ilyen napokon sok furcsa dolog megtörténhet, és azon a tavaszi napon, amelyikről szó van, bizony meg is történt.

Ez a kisfiú egyébként nem úgy tűnt el, ahogy a gyerekek általában szoktak, amikor elsodródnak a mamájuk mellől az áruházban, aztán a hangosbeszélő bemondja, hogy Izé Izé várja a szüleit a bejáratnál; vagy amikor sértődöttségükben elhatározzák, hogy világgá mennek, és el is bandukolnak egészen a szomszéd utcáig – mondjuk így néhányszor én is eltűntem –, vagy másféle, de ugyanilyen szokványos módon: nem. Ez a kisfiú egészen különleges és szokatlan módon tűnt el, pontosabban nem is ő tűnt el, hanem… hát, ha most így rögtön megmondanám, akkor nem is értenéd, elmesélem inkább az elejéről.

Szóval, egy szeles, tavaszi reggelen, egy pontosan olyanon, amilyenre most gondolsz, a kisfiú felébredt a szobájában. Illetve még nem ébredt egészen föl, csak ébredezett. A szemét még nem is nyitotta ki: épp most futott végig a réten. Ez a kisfiú ugyanis elalvás előtt mindig egy nagy, egy végeláthatatlan rétre gondolt, amin futni kezdett, egészen addig, amíg át nem lépett Álomországba, és így is ébredt fel: futott-futott a réten, és egyszer csak azon kapta magát, hogy Álomországot már maga mögött hagyta. A rét egyszer csak véget ért, eltűnt a lábai alól, és ilyenkor, hogy le ne zuhanjon, kinyitotta a szemét.

Vagy még egy icipicit nyújtózkodott csukott szemmel, és megpróbált visszaemlékezni arra, hogy mi történt vele Álomországban: de most semmire sem emlékezett.

Még egy kicsit nyújtózkodott, és arra gondolt, hogy ma is iskolába kell mennie, dolgozatot kell írnia angolból, focizni fognak a szünetben, és hogy semmiképpen se felejtse el visszavinni Terták Dávidnak a kisautót, amit kölcsön kapott. Benyúlt a párna alá, ahol este a kisautót hagyta, de a kisautó bizony nem volt ott.

– Biztos leesett – gondolta, és kinyitotta a szemét.

És akkor nagyon-nagyon elcsodálkozott. Meg is ijedt egy kicsit.

Mert nem csak, hogy a kisautó nem volt az ágy alatt, hanem az egész szoba is majdnem teljesen üres volt: eltűntek a könyvek a polcról, a játékvár a szőnyegről, sőt, maga a szőnyeg is; eltűnt a ruhásszekrény, a falakról a képek, a játékosláda, a lámpa, meg még az a tábla csokoládé is, amit az asztalon hagyott. És persze eltűnt az asztal is.

Csak az ágy volt, az ágyneműje, a széken a ruhája, meg a papucsa az ágy alatt.

– Biztos álmodom – gondolta, és kiabálni kezdett.

– Fel akarok ébredni! Fel akarok ébredni!

Aztán a biztonság kedvéért még egyszer.

– Fel akarok ébredni!

Ez egyébként használni szokott, de most bizony hiába kiabált. Csak a csupasz falak visszhangoztak.

Mi történhetett? Amíg aludt, rablók jártak a lakásban, és mindent elvittek? Vagy a szülei elfelejtettek szólni, hogy elköltözködnek? Igen, ez lehetséges: végül is mindjárt megszületik a kistestvére, és a szülei már beszéltek arról, hogy nagyobb lakás kellene. De akkor mért nem szóltak neki? Mért hagyták itt? Elköltözködtek nélküle?

Biztos mindjárt érte jönnek. Biztos mindjárt szólnak neki.

– Papa! Mama!

De senki nem válaszolt. És a falak már megint olyan furcsán visszhangoztak. Csúfondárosan. Mintha gúnyt akarnának űzni belőle.

– Papa! Mamaaaa!

– Pak-pak! Mak-mak! – válaszolta a visszhang.

Most már tényleg megijedt. Hol vannak a szülei? Hol vannak a bútorai, a játékai, a csokoládéja? Terták Dávid kisautója? Mi történhetett?

Óvatosan kidugta a lábát a takaró alól. Ez a művelet általában eléggé ijesztő: sötétben mindig nagyon vigyázott arra, hogy a lába mindenféleképpen a takaró alatt maradjon, mert attól félt, hogy ha kidugja, a sötétben biztos megfogja valami vagy valaki. Hogy ki? Hát, azok a szörnyetegek, akik a sötétben általában minden kisfiú szobájába belopakodnak, de akik egyébként még soha senkinek a lábát nem fogták meg, ha kilógott a takaró alól. De ki tudja! Ha csak egyszer is! Szóval jobb betakarózni.

De hát most csak ki kellett kelni. Különben is, már világos volt.

Kidugta a lábát, aztán lassan felült, megkereste a lábával a papucsát, lehúzta magáról a takarót, és kikelt az ágyból. Igen, igen. Biztos, hogy ez nem álom. Ez bizony az ébrenlét. Most már nem is kiabált. Hirtelen furcsa bátorság öntötte el. Kiment az előszobába.

Az előszobában szinte minden úgy volt, ahogy lenni szokott, a nagyszobában is, a szülei hálószobájában is… Csak éppen sehol sem volt senki.

Elaludt volna? Már rég mindenki elment, a szülei dolgozni, a kishúga az óvodába, esetleg ő is elindult az iskolába, csak aztán visszafordult a villamosmegállóból, és visszafeküdt aludni? És elfelejtette?

Egyáltalán, hány óra van?

Felnézett az ajtó fölé, de az órának csak a helye rajzolódott ki a tapétán: az óra eltűnt. Benézett a vitrinbe, ahol a nagyapja karóráját tartották: ez a karóra sem volt a helyén. Kiszaladt a konyhába, hogy megnézze a rádiós órát: az se volt sehol. Bekapcsolta a nappaliban a rádiót, de bárhová tekergette, mindenütt ugyanaz a sistergés hallatszott.

Hát ez aztán furcsa. Se költözködés, se rablók, se szörnyek, de mégis, valami itt bizony nagyon nincs rendjén.

Állt a szoba közepén, és nem mozdult. Hallgatózott.

Aztán meghallotta. Hogy mit? Hát azt, hogy nem hall semmit. Hogy nagyon-nagyon hatalmas, és kicsit ijesztő csönd van. Az utcán, ahol állandóan zúgnak az autók és mászkálnak, beszélgetnek, ajtót csapkodnak, köhögnek, fütyörésznek és kiabálnak az emberek: csönd. A távolban, ahol a Körútról mindig hallatszik a villamos, a troli, a busz és rezgeti a házakat a metró: csönd. A szomszédban oldalt és fent és alul, ahol mindig motoszkál valaki: csönd.

Csak az a langyos, tavaszi szél, az fúj, és lengenek az utcalámpák.

A kisfiú az ablakhoz szaladt, és kinézett az utcára.

Láttál már utcát úgy, hogy csak te láttad? Láttál teljesen kihalt, teljesen csöndes, teljesen néptelen utcát, ahol se ember, sőt, kutya, macska, de még veréb vagy galamb sincs? Egy légy se? Egy pók? Egyetlen nyavalyás hangya? Egy ablakban sem mozdul semmi? Nem nyílik ajtó, nem zörren zár, pohár se koccan? Nagyon-nagyon furcsa egy ilyen utca. Tulajdonképpen az az igazság, hogy az ilyen utca szinte már nem is utca.

Szóval el tudod képzelni, hogy a kisfiú mennyire elcsodálkozott.

Vagy ha nem tudod elképzelni, hidd el nekem: nagyon.

Még soha nem csodálkozott el ennyire.

Hát, most mi legyen? Mit szokás ilyenkor csinálni? Várjon? Induljon? Mire várjon? Hova induljon? Ilyenről még sohasem hallott, se az anyukája, se az apukája, se a tanító néni, soha senki nem beszélt neki arról, hogy ilyesmi megtörténhet. Beszéltek neki minden féléről, hogy hány gyomra van a tehénnek, hány patája a disznónak, potroha a légynek, csóvája az üstökösnek, hengere a motornak, de hogy ilyen megtörténhet! Hát ezt nem mondták!

A kisfiú ezen annyira elcsodálkozott, hogy gyorsan felöltözködött, cipőt és kabátot vett (ezek a helyükön voltak), fogta a kulcsát (szerencsére ez is a helyén volt), és lement az utcára. Nem lehet, hogy mindenki pont egyszerre elment valahova máshova! Hogy hipp-hopp, kiürült a város! Biztos van odakint valaki!

Összeszedte minden bátorságát, és kinyitotta a kaput.

De te már úgyis tudod, hogy kint senkit sem talált.

Már az előtt tudtad, mielőtt ezt a könyvet elkezdted volna olvasni.

Mindig tudtad, hogy egyszer csak ez lesz, hogy senki sincsen.

Csak az ilyesmit az ember úgyse meri soha bevallani magának.

Másnak meg végképp nem.

Hát ez van.

Második fejezet

amelyben kiderül, hogy valaki mégiscsak van odakinn

 

Ott állt tehát a kisfiú az utcán, és fogalma se volt, hogy mit tegyen. Most már biztos volt benne, hogy nem álmodik. Biztos volt abban, hogy hiába kiabál. Aztán az is eszébe jutott: annyira egyedül van, hogy tulajdonképpen bármit megtehet, amit korábban tiltottak neki. Mehet például csoszogva, ugrabugrálva, négykézláb, de még kézen állva is (ha tudna kézen állni). Fütyörészhet, kurjongathat, ásíthat úgy, hogy nem teszi a szája elé a kezét, rugdoshatja a falat és belefirkálhat mindenfélét az autókat borító piszokba. A kapucsengőket össze-vissza nyomogathatja. Átmehet az úttesten anélkül, hogy körülnézne. Akár az úttest közepén is sétálhat.

Meg focizhat. Meg gördeszkázhat, görkorcsolyázhat, biciklizhet, pattogtathat gumilabdát és guríthat kisautót. Bármit megtehet, senki se látja.

De talán éppen ezért semmi ilyesmit nem tett, hanem szép nyugodtan elindult balra, a Gutenberg tér felé. Semmi csoszogás, semmi ugrabugra. De még csak egy kapucsengőt sem nyomott meg, pedig igazán nagy volt a kísértés. A szomszéd házban nagy, neonzöld betűkkel ez állt az egyik kapucsengőn: Kruprisznyák Balambér. Hát bolond ember az, aki meg nem nyom egy ilyen kapucsengőt, én is megnyomnám, szerintem te is, de a kisfiú nem tette meg.

Tulajdonképpen még soha nem viselkedett ilyen jól az utcán.

Sietett a Gutenberg tér felé.

Hogy mért pont oda? Hát azért, mert a Gutenberg téren volt a legközelebbi játszótér, és a kisfiú arra gondolt: ha csak egy icipici esélye is akad annak, hogy van még valaki a környéken, az biztos, hogy társaság reményében szintén a Gutenberg térre megy.

Különben is: a Gutenberg téren mindig van valaki.

És egy lépés, kettő, három és négy, és már látszott is a Gutenberg tér. A kopasz fák ágain nagyokat lökött a kora tavaszi szél. A kisfiú megszaporázta a lépteit. Aztán hirtelen megtorpant.

A téren tényleg volt valaki. A hintán ült, a kisfiúnak háttal, ezért nem látszott az arca, csak annyi, hogy göndör, kócos haja van, szürke kabátja, és élénkpiros, csillogóan fényes cipője. Ez különösen jól látszott, mert az a valaki minden lendüléskor jó magasra felemelte. De ennyi is elég volt ahhoz, hogy a kisfiú belássa: ezzel a valakivel korábban még sohasem találkozott a téren.

– Nyik-nyak, nyik-nyak – nyikorgott a hinta, ahogy az a valaki hajtotta.

– Elég veszélyesen hintázik ez a valaki – gondolta a kisfiú, ahogy lassan közeledett. – Lendüléskor a lába szinte egy vonalba kerül a rúddal. Ráadásul a lánc sincs becsatolva. Egyáltalán gyerek ez? Vagy felnőtt? Férfi, vagy nő?

Óvatosan megkerülte a hintát, és oldalt leült egy padra. Csak úgy könnyedén, dudorászva, nehogy az a valaki észrevegye rajta, mennyire fél. Mert azért azt be kell vallani, hogy attól a piros cipőtől egy kicsit bizalmatlan lett. Meg most, ahogy így oldalvást ült, azt is láthatta, hogy a valakinek hosszú, hegyes orra van, és nem elég, hogy a cipője piros, hanem van rajta egy zöld nyakkendő is, de nem ám inghez, hanem csak úgy, minden nélkül a nyakán. A nyakkendő pedig zöld, furcsa zöld, igen, talán ez az a szín, amire azt szokás mondani: méregzöld.

– Ez fiú, és felnőtt – morfondírozott a fiú. – Szóval egy férfi.

Aztán még alaposabban szemügyre vette, persze csak feltűnés nélkül, miközben egy cukros zacskót zörgetett, ami tegnapról maradt a zsebében (sajnos cukor, az nem marad benne, mert a maradék néhány szemet este a párnája alá csempészte, és fogmosás után elszopogatta), és észrevette, hogy a valakinek ki van rúzsozva az ajka, és nem is nadrág van rajta, hanem valami érdekes szoknya, mondjuk nadrágszoknya, de ezt a szót mindig nagyon idétlennek találta. Ez a szoknya pedig, hogy, hogy nem, kék volt.

– Ez az, amire a Mama azt mondaná, hogy ízléstelen – gondolta a kisfiú.

– Még, hogy ízléstelen! A sárga zokni a kék nadrághoz, az talán jó ízlésre vall?!

Ha maradt volna cukor a zacskóban, az most biztos a kisfiú torkán akad. De így csak nyelt egy hatalmasat ijedtében, és behunyta a szemét. Semmi kétség – a hang a hinta felől jött. A kisfiú lassan ismét kinyitotta a szemeit, és a hintán ülő valaki felé pillantott. A valaki hetykén, hegyes orrát felhúzva pillantott felé. Nagyon pici és nagyon csillogó szeme volt.

– Meg a sárga dzseki, amit a minap a kirakatban nézegettünk? Az talán ízléses, kedves Mihály?

– Én nem is… – kezdte volna a kisfiú, de aztán zavartan elhallgatott. Történetesen ugyanis valóban kék nadrág volt rajta, és sárga zokni – csakhogy ez a bakancs miatt egyáltalán nem volt látható. Előző nap pedig tényleg megállt az iskolából hazafelé jövet egy kirakat előtt, és hosszasan elbámult egy sárga dzsekin. Nem mintha különösebben szépnek találta volna, hanem egyszerűen képtelen volt levenni róla a szemét. Bármennyire is igyekezett elszakadni a kirakattól, a dzseki mintha kérlelte volna, hogy még tovább és még tovább nézze.

De hát honnan tudja mindezt ez a hintázó piperkőc? Egyáltalán, ki ez? Miféle? És micsoda? És hogyhogy „kedves Mihály”? Hát ez meg honnan tudja a nevét?

Gutenberg téren így találkozott tehát a Nagy Mihasznával Bordombi Mihály, akit amúgy mindenki Misinek becézett.

Mert hogy, gondolom, mondanom se kell, hogy az a piros cipős és méregzöld nyakkendős furcsa fickó nem más volt, mint maga a Nagy Mihaszna.

Hogy nem ismered a Nagy Mihasznát?!

Jesszus Mária! Hát akkor ezt is el kell mesélnem?!

Na, de mindegy, ha már elkezdtük ezt a mesét, akkor meséljük el alaposan.

Szóval nem ismered a Nagy Mihasznát. Hát akkor jól figyelj.

A Nagy Mihaszna roppant furcsa szerzet. Igazából, közelről senki sem ismeri, szóval barátja egy szál se. Amit mégis tudni lehet róla, azt is csak úgy rebesgetik, suttogják a népek. A Nagy Mihaszna hol így néz ki, hol úgy, hol amúgy, ahogy éppen akarja. Néha öreg nénike, aki gurulós szatyorral baktat a téren és a galambokat eteti. Néha iskolás lány, aki fülére húzott walkmannel, durcásan ül a villamoson. Néha turista, aki térképével tanácstalanul toporog. Néha oroszlánszelídítő a cirkuszban, esetleg ugyanott jegyszedő. De már olyan is volt, hogy ő volt az oroszlán. Vonaton potyautas. Néha buszsofőr, néha könyvtáros, pepita zakóban; néha világjáró koncertzongorista, néha büféslány, apáca, vagy éppen kecskepásztor.

Igazad van, néha kecske is.

A Nagy Mihaszna roppant nyughatatlan alak, ezért aztán hol ebbe kap, hol abba, hol ezt próbálja ki, hol azt, és mindegyiket nagyon hamar megunja. A Nagy Mihasznát istenigazából persze semmi sem érdekli, de majdnem minden mulattatja egy darabig. Olyan dolgok is, amik téged például egyáltalán nem mulattatnának, például egész nap képes nézni a villanyórán a pörgettyűt, vagy a Duna-parton a kavicsokat. Hogy mire gondolhat ilyenkor? Hát azt már senkis e tudja. A Nagy Mihaszna nem valami közlékeny. Inkább csak kérdezni szeret. Ártatlan arccal megkérdezi például az embert az utcán, hogy hány óra van. Aztán megkérdezi azt, hogy milyen nap van. Aztán elmondja, hogy épp most jött a fodrásztól, és megkérdezi, hogy mit gondol, kedves uram, vajon jól áll nekem ez a haj? Szereti a keddeket? Mikor evett utoljára gesztenyepürét? Volna-e kedve repülőt vezetni?

Ettől a sok idétlen kérdéstől persze mindenki zavarba jön, és hümmögve eloldalog, a Nagy Mihaszna pedig nagyot hahotázik.

Egyáltalán: a Nagy Mihaszna mindenkit kinevet. Nevet a templomban, nevet a temetőben, a kórházban, a pályaudvaron, vagy csak úgy egyszerűen az utcán. Egy nap annyit nevet, hogy abba normális embernek már délre belefájdulna a hasa. Hát ennek nem.

Na persze, ha csak ennyi furcsasága lenne a Nagy Mihasznának, nem biztos, hogy érdemes volna rá akár egy szót is vesztegetni. Gyagyásokból, tökkelütöttekből, bolondokból annyi van, hogy megszámolni is lehetetlen. Még kecskékből meg oroszlánokból is. Csakhogy a Nagy Mihaszna ennél sokkal, de sokkal komolyabb fickó, és egészen nagy galibákat is tud okozni.

Például lop. Történt már veled olyan, hogy hosszú percekig kerestél valamit az asztalodon, mondjuk a radírodat, amit épp csak az előbb tettél le a kezedből, aztán amikor már teljesen úgy érezted, hogy megbolondulsz, észrevetted, pont az orrod előtt? Mert velem már sokszor volt ilyen. Ilyenkor a Nagy Mihaszna ludas a dologban: besurran láthatatlanul, és sutty, elcseni az orrod elől a radírt, aztán amikor kedve szottyan, egyszercsak visszarakja. Ha hallanád, hogy hahotázik ilyenkor!

Meg mást is lop. Időt például. Meg emlékeket. Hallottál már felnőttet így panaszkodni: jaj, hova tűnt a fiatalságom? Bizony, a Nagy Mihaszna a hóna alá csapja a fiatalságot, és eliszkol vele. Vagy volt már úgy, hogy megtanultál valamit, másnapra a verset, vagy az angol rendhagyó igéket, és reggelre elfelejtetted? Mintha sose tanultad volna meg? Hát az is már rég a Nagy Mihaszna tarsolyában van. És amikor hiába erőlködsz, nem bírod felidézni, mi történt veled tavalyelőtt ugyanilyenkor? Vagy tegnapelőtt hol voltál délután? Vagy hogy milyen volt, amikor még a dédmamád tolta a babakocsid? Vagy milyen volt olyan kicsinek lenni, hogy sétálhattál az asztal alatt? Milyen volt pelenkát viselni? Ezeket az emlékeket is mind a Nagy Mihaszna lopja el, elszalad vele, aztán leül egy jó eldugott kis helyen, és nagyokat kacagva nézegeti, mint egy videót, vagy fényképalbumot. Valljuk be: pelenkásan tényleg meglehetősen vicces voltál.

Amit a Nagy Mihaszna ellop, a legritkább esetben adja vissza, és akkor is egészen szeszélyesen és kiszámíthatatlanul. Vannak emberek, akik egyszerre csak megfiatalodnak, vagy hirtelen minden eszükbe jut, amit elfelejtettek, vagy megtalálják a lakáskulcsukat az asztal közepén, pedig már egy órája keresték: ezeken a Nagy Mihaszna valamiért megkönyörült.

Még az a szerencse, hogy a Nagy Mihaszna rettenetesen lusta. Néha évekig fel sem kel az ágyából, csak ásítozik, és a lábujjait bámulja. Meg vakarózik, sóhajtozik, az orrát piszkálja. Nincs kedve semmihez. Ilyenkor az embereknek általában minden sikerül. A focisták rengeteg gólt rúgnak, a bokszolók kiütéssel győznek, a kereskedők gazdagszanak, a lányokról elmúlnak a pattanások, a horgászok pedig nem győzik kapkodni a Balatonból a rengeteg pontyot, fogast, angolnát és csukát. Váratlanul megjavul az elromlottnak hitt videó, és félévkor senki sem bukik meg matematikából. Meg ilyesmik.

De persze lustálkodni se lehet örökké. Egyszercsak jön egy nap, amikor a Nagy Mihaszna arra ébred, hogy rettenetesen beleunt a lustálkodásba, virgoncan felpattan, és nekivág a világnak. Hát ilyenkor jobb lenne, ha mindenki otthon maradna, és elbújna a takarója alá. Mert ilyenkor kezdődik csak a nagy mihasználkodás.

Csak az a baj, hogy senki sem tudja, az idő mikor jön el: még maga a Nagy Mihaszna sem.

Sejtheted, hogy most éppen ez történt: eljött az idő.

 

Harmadik fejezet

amelyben előkerül egy levelibéka és eltűnik egy Gutenberg téri ház

 

Persze Bordombi Mihály, akit mindenki csak Misinek nevezett, még soha nem találkozott a Nagy Mihasznával, ezért mindarról, amit most elmondtam, fogalma sem lehetett. Ott ült a Gutenberg téren a padon, és nagyon meg volt szeppenve. De még ennél is jobban fúrta az oldalát a kíváncsiság, hogy vajon honnan tudhatja ez a gyanús piperkőc a nevét. De persze akármennyire is meg volt szeppenve, azért csak bátor fiú volt, de akármennyire is bátor volt, nem volt ostoba, ezért aztán nagy ravaszul ezt kérdezte:

– Itt tetszik lakni a környéken?

A Nagy Mihaszna abbahagyta a hintázást, és meglepetten nézett Misire.

– A környéken? – kérdezett vissza. – Nos, hát igen, vagyis ahogy vesszük. Mert te például itt laksz?

– Ha a nevemet tetszik tudni, biztos azt is tetszik tudni, hol lakom.

– Nocsak, nocsak, milyen ravaszak vagyunk! – hunyorgott a Nagy Mihaszna, és csettintett a nyelvével. – De nem hagynád abba ezt a borzasztó tetszikezést? Nagyon idegesít.

Misi a vállát vonogatta. Az az igazság, hogy nem nagy kedve volt tegeződni ezzel a gyanús idegennel.

– Egyébként – folytatta a Nagy Mihaszna -, én véletlenül tényleg tudom, hogy hol laksz. De sajnos az az érzésem, hogy te vagy az, aki nem tudod.

Misi ezen annyira meglepődött, hogy gondolkodás nélkül rávágta.

– Már hogyne tudnám! Mária utca huszonhárom!

A Nagy Mihaszna erre éktelenül elkezdett hahotázni. Annyira jól mulatott, hogy hátrafelé lebillent a hintáról, hátrabukfenccel landolt a földön, és ott is tovább nevetett.

– Mária utca huszonhárom!… Hát ez jó…! Ez óriási!… Mondd légy szíves még egyszer!

– Má… – kezdte volna Misi, aztán összeharapta az ajkát, és önérzetesen elhallgatott. Ki tudja! Talán csak ki akar szedni belőle minden félét, aztán majd betör a lakásba! Vagy akármi!

A Nagy Mihaszna nagy nehezen kihahotázta magát, és most könnyeit törölgetve ült a földön.

– Kedves Mihály – monda, és egy hatalmas, rózsaszínű zsebkendőt halászva elő a zsebéből, trombitálva kifújta az orrát –, elárulhatom neked, hogy te egyáltalában nem laksz a Mária utca huszonháromban.

– Hát akkor hol lakom? – kérdezte Mihály eléggé megszeppent hangon.

– Ez már bizony egy nehezebb kérdés – mondta a Nagy Mihaszna, és feltápászkodott a földről. – De nyugalom, nyugalom. Csak szépen sorjában.

Mi az, hogy szépen sorjában? Meg hogy ő nem a Mária utcában lakik? Meg egyáltalán, mi ez az egész?

Egészen kétségbe esett.

– Honnan tetszik tudni a nevemet?

– Mondtam már, hogy hagyd abba ezt a kibírhatatlan tetszikezést! – mondta a Nagy Mihaszna kicsit elkomorulva. – Egyébként: félévkor kettest kaptál matekból, igaz?

Misi elszégyellte magát. Igaz volt. A matematikát, szó, ami szó, az őszi félévben kicsit elhanyagolta. Mondjuk ki: nagyon.

– Ellenben rajzból ötöst kaptál, dicséretes ötöst.

Ez is igaz volt. De hát erre meg nem volt különösebben büszke.

– És elég jó kapus vagy. Bár, mondjuk azt a gólt ott az ötödikesektől, egészen pontosan Lomniczi Gergőtől, csúnyán bekaptad. Nem is beszélve arról a potyagólról ott a végén…

Misi fülig vörösödött. Az tényleg csúnya potya gól volt, amit balról a kis Mihádák begurított. Persze, nem figyelt, mert…

– Nem kellett volna a Flórát bámulni.

Na, hát ez aztán már tényleg sok! Hát mit képzel ez magáról! Mások titkaiban turkálni! Kilesni az embert! Szaglászni, kémkedni, spicliskedni!

És egyáltalán: honnan tudja?

És ki ez?

– Gondolkodj csak, kedves Mihály! Hát tényleg nem emlékszel rám? – kérdezte a Nagy Mihaszna, mintha kitalálta volna a kisfiú gondolatait. Nem is mintha: tényleg kitalálta.

– Én még sosem… nem emlékszem… – hebegett-habogott Misi, és legszívesebben elszaladt volna.

– Áh! Nem érdekes! – legyintett ekkor a Nagy Mihaszna. – Nem fogok megsértődni. Pedig, ha emlékeznél! Haha! Igazán sokat mókáztunk ám valamikor együtt! Na mindegy! Lássunk munkához!

Misi most már végképp nem értett semmit. Ő ezzel az alakkal legjobb emlékezete szerint soha, sehol nem mókázott, sőt, a gondolatától is elborzadt. Mókázni! Ezzel! Kizárt dolog. Egyébként meg a szülei sem barátkoznának soha ilyen alakkal, még az apukája sem, aki pedig sok furcsa fickót ismert. És miféle munkához akar ez itt látni vele? És egyáltalán, hol vannak a többiek? Az emberek? A szülei? Terták Dávid kisautója?

– Az speciel véletlenül épp itt van a zsebemben – mondta a Nagy Mihaszna, és kotorászni kezdett a zsebeiben.

Most nem mondom el, Misi mennyire meglepődött azon, hogy már megint kitalálták a gondolatát, mert úgyis el tudod képzelni. Inkább elmondom, hogy kereste meg a Nagy Mihaszna Terták Dávid kisautóját.

Hát ne tudd meg, mennyi zsebe volt ennek a léhűtőnek. Csak a kabátján kívül volt eleve vagy öt, belül meg legalább egy tucat. Aztán ott volt a zakója, aztán a nadrágja, és az is kiderült, hogy egy hátizsákja is van, az is telisde-tele zsebbel. Szóval összesen volt neki vagy száz zsebe, de az is lehet, hogy százhúsz. Kis zseb, nagy zseb, cipzáros zseb, gombos zseb, oldalzseb, farzseb, mellényzseb, órazseb, ilyen zseb, olyan zseb, meg amolyan. És az összes zseb dugig volt a legkülönfélébb kacatokkal. Hogy mikkel?

Volt nála például két kanári, három ékszerteknős, egy marék üveggolyó, egy tucat kisbicska, húsz mobiltelefon, negyven plüssállatka, harminc notesz, kutyaeledel, húsz-harminc fotóalbum, különféle nagyságú és vastagságú füzetecskék, mindenféle csavarok, fogas- és lendkerekek, csavarhúzók, kombináltfogók, petárdák, csúzli, felhúzhatós repülő, különféle pilulák, egy kis dugós üvegben egy aprócska levelibéka, egy rézdobozkában bolhacirkusz, távcső, kukker, éjellátó, napszemüveg, olvasószemüveg, iránytű, egy kihajtogatható csillagtérkép, karóra, zsebóra, kis óra, nagy óra, és persze rengeteg kisautó.

– Hát hol van már a Terták Dávidé!? Ja, már tudom! – mondta, és benyúlt a zoknijába. – Íme! Parancsolj! Na, mit szólsz? – kérdezte büszkén.

De Misi nem szólt semmit. Elvette a kisautót, és már épp azon volt, hogy eloldalog, amikor a Nagy Mihaszna megfogta a vállát.

– És mi lesz a többiekkel, kedves Mihály? – kérdezte sejtelmes hangon, és körbemutatott a néptelen Gutenberg téren, amelyen ebben a pillanatban újra végigsöpört egy langyos szélroham. A hinta meglendült, és nyikk-nyakk, nyikorogva lengett.

– Bizony, a többiekkel! – folytatta a Nagy Mihaszna, és ahogy beszélt, úgy tűnt, már nem is olyan hegyes az orra, sőt, most mintha kifejezetten pisze volna, és a haja sem volt már olyan hosszú, göndör lobonc, hanem középen elválasztva simult a homlokára.

– Minden egyre csak fogy! Most még csak az emberek, meg egy-két haszontalanság. De ki tudja! Lassan a házak is, meg a hegyek, a fák, a folyók! Nézz csak oda! – mutatott a tér keleti oldalán terpeszkedő, nagy, aranycirádás, fehér épületre. – Nézd csak meg alaposan!

És Misi azt látta, hogy a ház, amely mindig súlyosan és erőteljesen magasodott a helyén, most mintha itt-ott áttetszővé vált volna. Néhány helyen áttetszővé vált a fal, mintha csak függöny lenne, és mögötte felsejlettek az üres szobák.