Szabó Palócz Attila


Két csepp vizet a tengerbe


Plattyan, olyan lágy a tojás, sárgán ömlik a vécébe, mint a napsugár.”

(Kontra Ferenc)

Orsi új órarendje:


HÉTFŐ       KEDD        SZERDA

1.       matematika matematika matematika

2.       nyelvtan      olvasás       olvasás

3.       oszt. Főnöki  fogalmazás  ének

4.       testnevelés  testnevelés  környezet

5.                          technika      rajz

6.                                            rajz


      CSÜTÖRTÖK PÉNTEK

1.       testnevelés  matematika

2.       nyelvtan      nyelvtan

3.       olvasás        ének

4.       angol           angol

5.                          környezet

6.                          úszás


Az új tancsitól tegnap már az új tankönyveket is elkaptam, s ide is készítettem Orsi leendő asztalára:

1. Balassa Lászlóné – Csekné Szabó Katalin – Szilas Ádámné: Negyedik matematikakönyvem (negyedik osztály), Apáczai Kiadó, Celldömölk, 2004.

2. Balassa Lászlóné – Csekné Szabó Katalin – Szilas Ádámné: Negyedik matematika feladatgyűjteményem (negyedik osztály), Apáczai Kiadó, Celldömölk, 2004.

3. Gránitzné Ribarits Valéria – Ligetfalvi Mihályné: Ki(s)számoló (feladatok 4. osztályosoknak), Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2004.

4. Albertné Balogh Márta: Negyedik daloskönyvem, Apáczai Kiadó, Celldömölk, 2004.

5. Derek Strane: Chatterbox (munkafüzet 2), Oxford University Press

6. Báthori Anna Zsuzsanna: Hétszínvilág olvasókönyv (4. osztály), Apáczai Kiadó, Celldömölk, 2004.

7. Lantos Mária: Hétszínvilág munkafüzet (4. osztály), Apáczai Kiadó, Celldömölk, 2004.

8. Fülöp Mária – Szilágyi Ferencné: Fogalmazás munkafüzet (4. osztály), Apáczai Kiadó, Celldömölk, 2004.

9. Fülöp Mária – Szilágyi Ferencné: Nyelvtan és helyesírás munkáltató tankönyv (4. osztály), Apáczai Kiadó, Celldömölk, 2004.


Tankönyvet jó írni (vagy összeállítani), mert az aztán sok-sok kiadást megér. Egy prózaíró vagy költő, ha nem klasszikus, s legfőbb hátrányára még kortárs is, művének tizenhárom kiadásáról nem is álmodhat.

Látom, a Szivárványt kapni fogják itt is, de fel kell majd hívnom Gézát, hogy a Mézeskalácsot (még ha talán ki is nőtte már a gyermek...) és a Jó Pajtást is küldjék neki postán. Mert mégis!

Matematikából szüksége lesz a csemetének egy db. négyzetrácsos füzetre (itt így mondják a kockás füzetet), az olvasáshoz egy vonalasra, nyelvtanhoz és fogalmazáshoz ugyancsak vonalasra, énekhez hangjegyfüzetre, a környezet tantárgyához meg vonalasra, technikához (otthon: műszaki ismeretek) 1 db. bármilyen füzetre, valamint kelleni fog egy üzenőfüzet is (otthon: notesz).

Egy ilyen füzetcsomagot is kaptam, de nem akartam még felbontani, hadd legyen a gyerkőcnek az is egy külön élmény, hogy kicsomagolja.


„IV osztályos füzet- és tanszercsomag

TARTALOM

27-32 A/5 négyzetrácsos füzet 2 db.

21-32 A/5 vonalas füzet 5 db.

20-32 A/5 sima füzet     1 db.

36-16 A/5 hangjegyfüzet 1 db.

A/4 félfamentes rajzlap   40 ív

A/4 famentes rajzlap     10 ív

30 cm-es vonalzó 1 db.

60 fokos vonalzó 1 db.

45 fokos vonalzó 1 db.

Technikacsomag   1 db.

HB-s ceruza  2 db.

2B-s ceruza   1 db.

6B-s progresso grafit 1 db.

12 db-os zsírkrétakészlet  1 db.

6 db-os temperakészlet 1 db.

2-es ecset 1 db.

8-as ecset 1 db.

Radir 1 db.

»Guttenberg Unokái«

Papír, írószer

1092 Budapest, Ráday u. 53.”


Koštunica szereti a kisebbségeket. Nem úgy, mint a már Hágában ücsörgő Šešelj vajda, száraz kenyér közé csomagolva szendvicsbe, de nem ám. Koštunica Šešeljhez képest úriember. Ő szépen feltálalva, ízléses terítékkel, gazdag feltéttel és bőséges körettel szereti a kisebbségeket. Talán még azt sem veti meg, ha valamelyest csípős a koszt, egy kis Erős Pistát szívesen rak rá; főleg, ha magyarok vannak terítéken.

Végre elment, pedig hetek óta érezhető volt, hogy nem fűlik hozzá a foga. Akárhogyan értékeljék is a PR-szakemberek, nagy megaláztatás volt a számára, hogy nem talált több használható kibúvót.

A kisebbségek mellett kiállni, egyáltalán: foglalkozni a számukra fontos kérdésekkel választási kampány idején, Szerbiában még mindig nem nyerő.

Főleg nem akkor, ha az ember, akárcsak Koštunica, egy olyan politikus, akinek a vezetése mellett a szélsőségek erősödését segíti a hatalom. Ha megnézzük a statisztikákat, mind azt mutatják, hogy a vajdasági magyarverések, vagy ahogy Szerbiában mondják, a „nemzetek közötti incidensek”, szóval a kisebbségellenes atrocitások, mind-mind a tavaly decemberi választások óta szaporodtak el. Pedig ez az időpont, 2003. decembere egybeesik azzal a dátummal, amikor Koštunica és pártja hatalomra került.

Nem sokat számít az, hogy tevőlegesen persze nem vesz részt az „incidensekben”, s az sem, hogy szólamaiban el is ítéli a vajdasági magyarság elleni támadásokat, ha egyszer az ő kormánya az, amelyik segíti a szélsőségek erősödését.

Ilymódon pedig azon sem kell csodálkoznunk, hogy politikai ellenfelei – a fenegyerek Čedomir Jovanovićtyal az élen – már huzamosabb ideje az „új Milošević”-nek nevezik.


No, hát így állunk!

Orsi pedig múlt hétvégi otthonjártamban írt nekem egy listát arról, hogy milyen tévállomásokat igényel a pesti lakásunkba: ViaSat3, RTL Klub, TV2, MTV, Minimax, National Geographic, HBO, Duna TV, B92.

Hááát, ebből szerintem a B92 egészen bizonyosan nem fog összejönni... Én meg nem is tudom, milyen tévéket kellene itt nézni. Talán jól jönne, ha lenne Hír TV-nk, meg talán CNN, vagy tudom is én... A munkámhoz mindenképp kellene, de azt meg nem nagyon hiszem, hogy pusztán szórakozásból, saját kedvtelésemre angolul hallgatnék híreket... No, mindegy, we will see.

Holnap mindenképpen át kell mennem Zsuzsiékhoz némi segítéget kérni. Itt van először is a nagy szoba (mondjuk nappalinak, még ha itt is alszunk...) világításának dolga. Egyik este, amikor fel akartam kapcsolni a lámpát, hiába nyomogattam a kapcsolót, nem reagált az akkor már semmire. Nosza, mondok, jól van, felkapcsoltam a teraszon is, meg az előszobában is a lámpát, s így két oldalról csak sikerült bevilágítanom a szobát annyira, hogy ne kelljen vakon bóklásznom benne. Másnap lementem ide a sarki Sparba és vettem egy égőt, hogy kicseréljem. A körtét. Igen ám, de amikor betettem ezt az újat, akkor sem volt hajlandó elkezdeni világítani. Ehhez már mester kell, ha nálamnál nem is okosabb, de hozzáértőbb mindenképp. Ez tehát az első intézendőm Zsuzsiékkal.

A második lesz a tévés ügylet. Azt ugyan mondta Erika, hogy van bekötve a lakásba UPC-s kábeltévé (meg hát látom is az előszobaajtó felett a zsinórokat/vezetékeket...), de amikor ők elköltöztek innen, akkor lemondták, kijelentették, vagy már ugye, azt csinálták, amit ilyen esetekben kell is. Most tehát szükségem van egy telefonszámra, amit felhívhatok, vagy egy címre, ahová elmehetek, hogy intézkedjek: kössék/kapcsolják már vissza nekünk. S mindezen felül még csak abban reménykedem, hogy ugyanezen a rendszeren keresztül kábeles internetünk is lesz...

Sokat jelentene!

A harmadik dolog pedig, amit meg kellene vitatni ezen a szomszédsággal megtartandó értekezleten: a múlt héten érkezett villanyszámla kérdése. Ezek lesznek hát a napirendi pontjaink.

Kaptam ugyanis egy számlát a múlt héten, amin egészen biztosan baromira egyszerű kiigazodni, de – sajnos!!! – nekem még nem sikerült megnyugtatóan (kölcsönös megelégedésre... kölcsönös megelégelésre...) értelmeznem. Rá kell hát kérdeznem valakire, akinek már gyakorlata van ebben, s aki érti is:

„TÁJÉKOZTATÓ

Tisztelt Fogyasztónk!

Fogyasztói szám: 157613820000


Ezúton szeretnénk tájékoztatni arról, hogy a mögöttünk hagyott elszámolási évben elfogyasztott villamos eneregia mennyiség figyelmbe vételével újra meghatározzuk a részszámláiban elszámolandó villamos energia fogyasztás mértékét. Ennek megfelelően az Ön fogyasztási helyére vonatkozóan

80 kWh/hónap 24 órás (»nappali«)

0 kWh/hónap különmért (»éjszakai«)

fogyasztást állapítunk meg.

A részszámlákban fizetendő összeg a fentiek szerint meghatározott fogyasztás és az aktuális villamos energia egységárak szorzata. Ha a villamos energia fogyasztás megállapításával kapcsolatban bármilyen észrevétele, kérdése lenne, telefonos ügyfélszolgálatunk munkatársai készséggel állnak szíves rendelkezésére a 06-40-38-38-38-as, helyi tarifával hívható telefonszámon. Annak sincs akadálya, hogy személyesen keressen fel bennünket, a számlán feltüntetett ügyfélszolgálati ponton. Kérjük, hogy észrevételeit legkésőbb a tájékoztatónk kézhezvételétől számított 10 napon belül tegye meg, ellenkező esetben a fentiekben megállapított havi fogyasztás értékét elfogadottnak tekintjük, s következő részszámláját már annak figyelembe vételével készítjük el. (Fontos tudnia, hogy ha a részszámlákban elszámolandó villamos energia fogyasztás mértéke mind a 24 órás, mind a különmért fogyasztás esetén 0 kWh/hónap, akkor évente csak egyszer fog számlát kapni tőlünk.)


Budapest, 2004. 08. 28.


Megértő figyelmét megköszönve:Budapesti Elektromos Művek Rt.


Major György Burza Veronika

   igazgató         osztályvezető”


No, ebből (talán...) sokminden kiderülhetett (volna...), de mégsem. A számla lényege azonban ez:


„Számlázott időszak vill. energia ellenértéke (HUF): 18221 12 2187 20408

Számlázott időszak vill. energia ellenértéke (HUF):   7042  25 17061  8803

Ebből részszámlán kiszámlázott összeg (HUF):      13880  12  1664  15544

Ebből részszámlán kiszámlázott összeg (HUF):      24290  25  6076  30366

Különbözet összege (HUF):        4341        12         523          4864

Különbözet összege (HUF):     -17248        25      -4315       -21563

Késedelmi kamat (HUF):                            0

Egyenleg (HUF):        -16699”


Ki érti ezt?!

Számomra továbbra sem világos, hogy ezt a tizenhatezer-hatszázkilencvenkilenc forintot most be kell fizetni, vagy épp ellenkezőleg, Erikáék ennyivel túlfizetésben vannak (még ha ez utóbbi nem is túlságosan valószínű...).

Zsuzsiék érteni fogják!

Remélem...

Persze, nem félek én ettől, hamarosan ebbe is belejövök majd, csak hát most ez az egész – akárcsak az adott élethelyzet is – teljesen új nekem. Az otthoni számlákat már ismerem, azokról ránézésre megállapítom, hogy mekkora tartozást kívánnak behajtani, mennyi pénzt követelnek (mert általában azt teszik...), s teszem ezt anélkül, hogy a mellékelt apróbetűs tájékoztatót végigbogarásznám; majd belejövök, s kiismerem magam ezeken is, no...!

Furcsa élményem volt a metrón ma délután, munkából hazafelé jövet. Elvettem még a Déli Pályaudvarnál, rögvest ahogy beszálltam, a kis műanyag tartókából az Útilap (ingyenes reklámkiadvány) legújabb számát. Nem tudok sokat mondani erről, mert se dátum, se lapszám nincs feltüntetve rajta, erre már nem tellett a kiadó, a PROMIX-PLUS RT. (1211 Budapest, Corvin út 18-24., utilap@promix.hu) figyelméből. Lényeg azonban, hogy megjelenik kéthetente, s teszi ezt 100 000 példányban (az előző szám is megvan még valahol, arra érkeztem fel Pestre...); van benne keresztrejtvény, egy-két cikk, és sok-sok, sőt még több reklám, amennyit csak erre a szűk kis nyolc oldalra be lehet gyömöszölni és némileg/nemileg erőszakolni. És itt vannak a csajok, akikkel a 9. budapesti EROTIKA kiállítás és börze reklámozza magát, itt vannak mind a sorban: Michelle Wild, Viktoria Swinger, Maria Belucci, Cony Ferrara, Linda & Gyöngyi, Christina Bella, Maya Gold, Susan Pearl, Lolita Engel, Stefania Bruni, Cindy Lords, Mészáros Dóri és végül, de távolról sem az utolsó (éppenséggel csak jobb szélső...) a sorban Mandy Bright; a csajok, akik mind a kamerákba lógatták a pinájukat a LUXx Video, a Fókusz, a Hara-Show, a LevélPressz és a Bella Models istállók futtatásában. Mindez szeptember 24-én, 25-én és huszonhatodikán (mert nem matematika ez!) a SYMA Rendezvénycsarnokban (a Puskás Stadion területén), csakis és kizárólag tizennyolc éven felülieknek a lelki üdvére nekije!

Szóval, hülye azért nem vagyok (hogy még egy reklámnak polgárjogot adjak itt...), látom én, mert a metróban szemközt utazók azért rendre olvasnak ám Blikket meg más bulvár (szak)irodalmat, hogy a bulvársajtó mostanság rendszeresen arról cikkezik, hogy a pornográfia polgárjogot nyert a társadalomban és a köztudatban, de akkor is...!

Lehet, hogy öregszem?

Én vagyok az Öreg Sam!

Öreg Szem?

Otac Sam...

De nincs semmi veszve még... Aki annyi erotikus irományt termelt már életében, mint én (aki monodrámát írt arról, hogy szereti a faszát verni; aki kisregényben áradozott az anális szex rejtelmeiről és gyönyöreiről, s ráadásul az adott pillanatban épp ezzel az aktussal csalta meg a tartós nőjét; aki forgatókönyvet írt arról, hogy ha lánytestvére lenne, úgy megbaszná, hogy szétállnának a fülei...), az ne nagyon hadonásszon az ilyesmi ellen, mert még majd pofán találja (ön)magát csapni. De akkor is! A pornográfia az én értelmezésemben baszás a baszásért, az csak arra jó, hogy fölállítsa az ember a farkát, ha egyedül van és épp ki akarja verni – tehát csak a libidóra hat. Az erotika pedig (ha mégoly durva vagy mohó megjelenítésben is...) az érzékekre hat, ami meg már egy egészen másik kategória. Az érzékiség pedig a libidóval nem rokon kifejezés, nem szinonima, és még csak köszönő viszonyban sincsenek. No jó, abban igen! Köszönnek egymásnak az utcán, ha találkoznak, de – mondjuk – Dormán már nem küldi utánuk, s nem uszítja rájuk a zenét, a jazzt... S nem melengeti össze őket az zene, amikor a szerző talpa alatt a föld is fázik.

A metrókocsikban persze már az érkezésem óta kint vannak ennek az EROTIKA kiállítás és börzének a reklámjai... Jó ez! Épp azon gondolkodtam, hogy ugyanúgy adják, s veszik itt a csajokat az istállók, mint – teszem azt! – az átigazolási időszakban a fociklubok a labdarúgókat... (?) Mint a Forma 1-es istállók... Hajrá, Rubens!

Jó, gondoltam, megkeresem én is az egyik ilyen istállót, elvégre a diplomám szerint épp arra volnék hivatott, hogy kamerák elé álljak (még ha az eredeti elképzelés szerint nem is egyértelműen ilyen „kontextusban”; the first idea was...!), s bejelentkezek szereplőválogatásra, vagy tudom is én, egyenesen szerepelni, főszerepre, special guest star... Talán nem is lenne akadálya a dolognak (némi nemi önismeret birtokában bizton állíthatom...), ha nem tartanék attól, hogy „próbafelvétel” címszó alatt ingyen baszatnának a kamerák előtt...

Persze, ahogy a hősszerelmes Rómeó szerepekből, úgy valószínűleg ebből is kiöregedtem, kipocakosodtam már... De miért ne, talán egy hájas producer legyint majd egyet, hogy:

– A korodhoz képest még jól tartod magad!

Szóval, gondoltam, bejelentkezek egy ilyen istállóhoz, hogy „jöttem!”, legalább lecsapolom egy kicsit a már harmadik hetes magányomban elspájzolt, már a kisagyamig felhalmozódott termékeny nedveket... Bele a kamerákba! S ha rosszul célzok, talán még az operatőr hajába is jut belőle valamicske... Nem kell majd joghurttal hamisítani a hamisíthatatlant. Trade mark! Bár az is igaz, hogy célozni leginkább 90 mm-es lövedékekkel gyakoroltam...

Mindegy, végül is nem mentem el (jeb'o, jeb'o, pa promenio ruku!...), és a kiállítás & börzén sem leszek ott, meg addigra már a csajaim is itt lesznek, nehéz lenne igazolnom a megmagyarázhatatlan távolmaradást...

– Tudod, édesem, elhúzódott a forgatás...

Szóval, elvettem a kis műanyag tartókából az Útilap legújabb számát, hogy legyen mit olvasnom. No, itt basztam el, mert ebben olvasnivaló nemigen akad. Átnéztem a reklámokat, informálódtam egy kicsit a borokkal tálalható ételek felől, és bőséges ismeretekkel gyarapítottam a parlagfűről meglévő igencsak hézagos, nem kevésbé hiányos tudásom...


„Ürömlevelű Parlagfű (Ambrosia artemisiifolia)


Napjaink leggyakoribb káros gyomnövénye, melyet szinte az egész országban megtalálhatunk. Elterjedése jellemzően a mezőgazdaságilag elhanyagolt területekre korlátozódik. Szereti a száraz, sűrűn be nem ültetett területeket, országutak mentén, elhagyott építési telkeken, kis kertekben találkozhatunk vele. Azonban a 600 méter feletti magasságot már nem szereti, illetve a fás, ligetes, mezőgazdasági növényekkel sűrűn beültetett területeken gyorsan eltűnik.” (Mert:

„sörre bor

bármikor”)

Világpora... Hogy is?

„Virágpora a legagresszívebb allergén az összes virág között, mondhatni »az első számú közellenség!«. Virágzása július közepétől egészen októberig tart, ilyenkor egy virágról akár 8 milliárd virágporszem is kiszabadul, melyek a levegőben utazva igen könnyen az orrnyálkahártyára kerülhetnek. A virágpor felülete igen aktív antigéneket tartalmaz, melyek a nyálkahártyára kerülve szinte pillanatok alatt felszívódnak, így hatásuk azonnali. Hazánkban a szénanáthával küszködő emberek négy része erre a növényre allergiás.


A GYOMNÖVÉNY ÍRTÁSA


A legjobb és leggyorsabb módszer az, amikor még virágzása előtt a fiatal gyomnövényt levágjuk, kapával a föd felszíne alatti gyökérnyaki részt elvágjuk, vagy gyomirtóval alaposan lepermetezzük.

A levágás, vagy kaszálás hátránya az, hogy a növény gyökere, illetve rövid szára néhány oldalhajtással megmarad, így annak van még esélye az újbóli növekedésre. Az biztos, hogy a leghathatósabb módszer a gyökerestől való kitépés, de ez egyben a legfárasztóbb is. Arra azonban nagyon kell vigyázni, hogy még virágzás előtt kerüljön sor a kitépésre, mert ha a gyomnövény már pollenekkel rendelkezik, akkor még az is allergiás lehet rá, akinek addig az rejtve volt.

Ilyenkor szeptember elején, a parlagfű okozta allergiától szenvedő emberek joggal teszik fel a kérdést, miért nem lehet kiirtani ezt a gyomnövényt? A válasz, hogy ki lehet, de ez óriási nemzeti összefogást igényelne.

Napjainkban szinte minden médiumban találkozunk a felhívással: irtsd a parlagfüvet. Ezt a felhívást sokan komolyan veszik és megteszik saját házuk táján. Azonban, sajnos sok olyan földtulajdonos létezik, akit nem érdekel ez a probléma, így az ő földjén növő parlagfű visszafertőzi a »steril« földeket. Így beláthatjuk, hogy ez a munka igazán sziszifuszi.


(Folytatás a következő oldalon)


„Ürömlevelű parlagfű

(Folytatás az előző oldalról)


VÉDEKEZÉSI TECHNIKÁK


• Az allergiaszezon elõtt érdemes tartanunk egy tisztító lékúrát, így mentesítjük szervezetünket a káros anyagoktól, illetve növeljük immunrendszerünk ellenálló képességét. Vigyázzunk, orvosi felügyelet nélkül legfeljebb két nap a javasolt!

• Kimondottan jó hatása van a szaunának az allergiától szenvedõk tüneteire, de javasoljuk a megelõzésre, illetve általános közérzet-javításra is.

• Szedjünk ásványi anyagokat és nyomelemeket, például cinket, kálciumot, magnéziumot, szelént, mert ezeknek kimondottan jó immunerõsítõ és allergiás hatásuk van.

• A szezon elõtt érdemes virágport szedni, így felkészítjük szerveztünket az eljövendõ »behatolókra«.

• Manapság már vásárolható olyan kapszula is, mely több fajta fű, fa, virág pollenjét tartalmazza, így sokoldalúan készülhetünk a veszélyes virágzás időszakára.


Természetesen sokfajta védekezési, megelőzési módszert lehetne itt felsorolni. A fenti néhány technika a legelterjedtebb gyógy-, illetve kezelési mód, ám mindenképpen ügyeljen arra, hogy mielőtt bármiféle kúrába, vagy védekezésbe kezd, először beszéljen orvosával.”

No és a keretesről sem illene megfeledkeznünk:

„ALLAERGIA

Olyan immun folyamat eredménye, melynek során az antigén (allergén) hatására olyan, főként IgE (esetleg IgG) típusú ellenanyagok képződnek, melyek nagy affinitással kötődnek a hízósejtek és a bazofil granulociták membránján lévő receptorokhoz. Az allergén újabb behatolása esetén az a sejtek felszínén lévő ellenanyag molekulákkal reagál és ez a sejtfelszínen lezajló antigén-ellenanyag kapcsolódás mediátorok felszabadulását eredményezi. Ezek váltják ki a klinikai tüneteket.

Forrás: Tények könyve – Medicina Kiadó”

Nagyjából ennyi, alaposan kiokosodtam hát egy olyan témában, amit mindeddig következetesen csak átlapoztam. De ez van, nem szeretek úgy utazni a metrón, hogy nincs a kezemben valami olvasnivaló, valami hathatós kibúvó, azokat az embereket pedig továbbra sem értem, akik könyveket visznek magukkal az ilyen alkalmakra. Én, bevallom becsülettel, megpróbáltam! Megpróbáltam, de tényleg...

Könyveket vittem magammal a városi buszon, könyveket vittem magammal a vonaton, sőt a távolsági buszjáratokon is. Nagyon gyorsan ki kellett azonban ábrándulnom. S egyúttal rájönnöm, hogy ilyen helyeken nem lehet komoly irodalmat olvasni. Amikor tizedszer megyek vissza az épp olvasott bekezdés elejére, mert épp szétbaszta a koncentrációmat valami hangoskodó állat, mert elvonták a figyelmemet a felszállók, mert a ritmikus rázkódás álomba ringatott és voltam szíves megszunnyadni... Akkor mi van? Akkor rájön az ember, hogy nem lehet ezt így!

Viszont!

Mondom: nem szeretek úgy utazni a metrón, hogy nincs a kezemben valami olvasnivaló, akármilyen kis szar legyen is az, ha mást nem, egy röpcédula, szóróanyag. No, épp ennek köszönhetően mostanság mindenféle reklámkiadványt, újságnak álcázott szemetet begyűjtök. Így olvastam a minap is az Útilap legújabb számát, amiben volt keresztrejtvény is, meg a parlagfűről is sok minden kiderült. S amikor végül nagy nehezen még a leginkább Maya Gold, Mészáros Dóri és Viktoria Swinger által felajzott libidómat is sikerült legyömöszölnöm a torkomon, ahogy felnéztem az újságnak álcázott szemétből a szemben ülő sorra, volt ám mit látnom... Nem mondhatom, hogy a rácsodálkozástól leesett az állam, azt nem, mert még mindig a helyén van... De!

Szóval, nem szeretek úgy utazni a metrón, hogy nincs a kezemben semmi olvasnivaló, amibe alkalomadtán elmenekíthetem a tekintetem. Nem szeretek, mert mindig zavarba jövök, amikor a szemben ülő embereket kell bámulnom... Hát miért, csak kell néznie valahová az embernek, nem?! Maga elé néz, a mellette ülőket csak nem bámulhatja, hiszen az túl tenyérbe-, illetve akkor inkább már pofábamászó volna!!!

Szóval, még ha valami jó csajok ülnek szemben, akkor hagyján, nem bánom, s ha az öltözékük is olyan, hogy van min legeltetnie az embernek a szemét, akkor nem okoz problémát. De ez csak az esetek minimális hányadában/hányadékában van így. Ezen a minimális százalékadaton felül azonban nagyon kínos tud lenni, ha vadidegen, ismeretlen embereknek kell vég nélkül mélyen a szemébe nézni és a tekintetét fürkészni, ha nincs semmi más, és muszáj a szemben ülők tekintetét kémlelni. Borostás kőművesek, szigorú biztonságiak, termetes, „idősödőcske” háziasszonyok, idős nénikék tekintetét fürkészve pedig még a szexuális kapcsolat minimumának, pótcselekvés szintű mímelésének mondható szemezésbe sem szívesen bonyolódik az ember, ha mégoly átmeneti ideig is, ameddig egy röpke utazás tarthat. Ezért jó, ha van kéznél valami kibúvó, akármilyen szar legyen is az, amibe szükség esetén elmenekítheti az ember a tekintetét. Ezért jelentett megkönnyebbülést, amikor megpillantottam, s ezért emeltem le még a Déli Pályaudvarnál, rögtön beszállás után a műanyag kis tartókából az Útilap legújabb számát...

S ahogy a – no, jó, Maria Belucci által is felizzított – libidómat is sikerült letuszkolnom a torkomon, s ahogy az újságból (ingyenes reklámkiadványból!) felemeltem a tekintetem, az elém táruló látvány olyan hatással volt rám, hogy szinte csuklani kezdtem, s tódult volna ám fel hirtelen minden belőlem (s nem is csak a gyomromból!), libódóval meg minden egyébbel együtt, amit a nap folyamán addigra már lenyeltem; s tódult volna ám fel minden belőlem, ha libidóstul, s mindenestül újra és újra, s vissza le nem nyelem.

A szemben ülő sor szélén elhelyezkedő utas verseket olvasott egy Résnyire nyitva című kötetből; a szorosan mellette ülő szomszédja kezében lévő könyv felém forduló címlapjáról egyértelműen és összetéveszthetetlenül leolvashattam a mű címét, miszerint A meztelen Télapó, s ez valami verses monodráma lehetett; sorrendben harmadik volt mellette az az utas, aki gyermekverseket olvasott egy Fityisz című könyvből; balról a negyedik utas, tehát a gyermekverseket olvasó delikvens tőszomszédja kezében egy vékony füzetecske fityegett, melynek címlapja hetykén és büszkén hirdette, hogy Úgy és némiképp, s ráadásul még Valkay Zoli haverom rajza is ott díszelgett rajta; a mellette ülő utas egy prózakötet olvasott Trium(f)virátus címmel; ekkor már nem számoltam, hogy hányadik lehetett ott a szemközti sorban, balról jobbra haladva, de az ő szoros szomszédságába zsúfolódott utas kezében egy gyerekeknek szánt, verseket és meséket tartalmazó kötetet láttam, s mintha valami olyasmi lett volna a címe, hogy A falevélke új ruhája; s végül ott ült még egy utas, mind közül utolsónak és sebtében érkezett, amikor a hangosbemondó (az ismerős, és örökkön megcáfolhatatlan géphang...) az ajtók záródását jelezte, s a Pöttyös utcát is beharangozta már, épp hogy csak ledobta magát a pad szélére, ballonkabátját sem igazította el rendesen, ám amikor megnyugodott, hogy mégis még idejében bent termett, odafészkelődött a szemközti sor szélére és drámákat, drámakísérleteket, drámai műfajokat olvasgatott egy, az összes eddiginél vastagabb könyvből, amelyiknek az volt a címre: Falanszter!

Azt hiszem, Michelle Wild, Cony Ferrara, vagy épp a Linda & Gyöngyi páros sem marasztalhatott volna tovább, nemhogy a metrón, de még az ágyban sem, vagy a kamerák előtt (ha elmentem volna arra a próbafelvételre, hogy én is belelógassam a kamerákba, amit még lógathatok...), úgy pattantam fel a megállónál a magyar irodalom remekeit olvasó sorral szemben elfoglalt ülőhelyemről (mert általában a Nagyvárad térnél, a szkinheadek, a Vér és Böcsület kedvelt gyülekezőhelyénél, ahol ezen a vonalon, s ebben az irányban már utolszor nyílnak a megszokott oldalon az ajtók, már ülőhely is jut mindenkinek...), hogy kirohanjak egy mélyet szippantani a még otthonról hozott cigarettámból.

Őszintén megvallva, s a rémületet leszámítva, el tudtam volna képzelni még néhány utast ott azon a metrópadon, és még néhány könyvet ezeknek az utasoknak a kezében, amelyiknek már rég meg kellett volna jelennie...

Kirohantam rágyújtani, pedig ilyenkor „maradni kellene mégis, mert elolvasatlanok maradtak a könyvek, ismeretlen szerzők sorai őrzik mindazt, ami ismertté lesz, ami túléli a törvényes elsőszülöttség viszályát, nem lesz többé testvér, aki a másiknak esik, harcukból nem marad más, csak a kiküzdött véglet, amely tanulság nélkül marad, mindenkori kódexe az aláhullásnak, sötétséggel telt mélységnek, ahol szentté avatódnak, akik sírjukból fölkelnek, mert aligha képesek földi halandók a visszaszállásra.” „Közben mi csak előrementünk, voltunk hidak a romlás vizén, s ha összefüggő partok messze csúsztak, kevesen lettünk a foltozáshoz, kisebbségben maradtunk a vitorlavásznat alkotókkal szemben, nekik most is szél jár, különböző irányú orkán és fuvallat, mindenféle táj heggyel, völggyel, ahol bármilyen mély a gyökerünk, csak vendégek leszünk.”

Mondom ezt épp a személyes érintettség jogán, miszerint: „Május 24. Mihájlovits Klára és Szabó Palócz Attila volt nálunk délután, Klári hozta a fizetésemet és a kiprintelt MTI-hírt a Híd-díjamról, készített velem interjút a Magyar Szó számára ugyanebből az alkalomból, mert hagyomány. Mutattam vendégeimnek, mit szokott a NATO szórni a kertbe a nefelejcsek közé, eddig van ötféle röf-röf cédulám. Az egyiket cseréltem az utcán a gyerekekkel, akik szintén gyűjtik őket. Azt írja az egyiken, hogy kérdezzem meg a Főnököt. Hát mindjárt indulok! Ne tessék nekem elmesélni, hogy mi miért történik!

A bombázások az itteni elvándorlási folyamatokat is meggyorsították. Akik elmentek, ugyan vissza nem térnek soha az életben, ezt a horvátországi magyarok példája is igazolta. Innen is egész osztályok iratkoztak át, és aki általános iskolától az egyetemig ott jár, a szerbet sem beszéli, ugyan mire jönne ide vissza, ahol az életfeltételek bangladesi szintre zsugorodtak. Újjáépíteni nem lehet semmit, semmi sem ugyanott folytatódik, ahol valamikor befejeződött. A kisebbségeknek itt babér nem terem a belátható jövőben sem. Bármeddig tart is ez a karantén, a lezárt határok, jobb, ha utána gyorsan húzza innen mindenki a belét, mert itt keresnivalója senkinek sincsen. (Vagy ez írtam már? Olyan klisé...) Csak mi maradunk, mert így döntöttünk. A halált is választhatja az ember, szabad akaratából. Jogában áll, nem ettől lesz senki vagy valaki.”1

Igen, egyszer még majd megkérdezem Feritõl, mire is gondolt az Újvidékhez intézett búcsúbeszédében a Szabálytalan Naplóban, amikor így fogalmazott: „Der Mann beobachtete in der Ferne einen Baum, als würde er ihn irgendwoher kennen, aus einem Buch der Jahrhundertwende, in dem die Arten aufgeführt waren, und aus dem er diesen einem immer wieder abgemalt hatte. Auch in der Schule konnte er nie andere Bäume malen, immer nur solche, mit leicht schräg wachsenden Ästen, so, wie er es geübt hatte: denn am schönsten war die Platane, mit ihren gleichmäßigen, wie offene Hände gegliederten Blättern und herunterhängenden Blüten. Sie wurde der erste Baum auf seinem Grundstück, vor seinem Haus.” Mert nem dicsekvésbõl mondom, de azt, hogy „Hodajući po gradu, promatram promjene: u posljednje vrijeme gradi se sve više kuća u južnoameričkom stilu, zamišljam Márqueza, kako u nekoj od tih kuća silazi polako stubištem, sa šeširom od bijelog, sirovog platna na glavi, sa žutom ružom u ruci; pročelje kuće počiva na nizu, po sredini nešto zadebljanih, okruglih stupova, pretpostavljam da stupići istog tipa čine i ogradu, gore na terasi, rquez bi stajao tamo, laktom oslonjen na mramorni parapet i promatrao kako se pod njim stupovi zaobljavaju, gledao bi kako se pored njega vijugavo penje svijetlozelem mrljama oplemenjeni bršljan, možda će njegova, poput djevojačkih glažnjeva vitka grana iznjedriti cvijet dok bude dosegnula sobu usnule Trnoružice visoko, gore u kuli...”, sőt még azt is, hogy „A város először hajdani nyelvi tarkaságát ölte ki magából, aztán átfordult saját korlátján a semmibe. Minden ember, minden szó a maga nyelvén – látszólag – önként hull le, ahogyan sorban a fákról a levelek, csakhogy amikről szó van, azok nem évszakok”, még valahogy megértem, ha nem is minden, a szerző által beleálmodott mögöttesével együtt; de németül, sajnos, továbbra sem értek.

A jelek szerint már meg sem tanulok, ugyanis Orsival azt beszéltük meg, hogy beíratkozunk itt franciára, s együtt fogunk járni. De hát a franc se tudja, ő otthon tanult németet is a suliban, nem kellene hát veszni hagyni a már megszerzett tudását, nehogy elsikkadjon... Habár ő már jobban áll németből, mint én, aki sehogy sem állok, ha elég szorgos leszek, hogy bepótoljam a lemaradásom, talán vele is tarthatok. Engem mindig is érdekeltek a nyelvek, szerettem volna mindig minél többet megtanulni (aztán egyre sem futotta rendesen, mondhatnók, még erre az árva magyarra sem...), s hiába, hogy egy háborúnak, egy rémséges évtizednek köszönhetem, hogy hirtelen ugrásszerűen meggyarapodott az általam beszélt nyelvek száma, örülök annak, hogy többé-kevésbé sikeresen ki tudok igazodni ezek között, s mondjuk, össze sem keverem őket. Értem, és folyékonyan beszélem a szerb, a horvát és a bosnyák nyelvet, emellett pedig megértem a szlovént és a macedónt, sőt kapiskálom a bolgárt is, de ezt már csak titokban, halkan súgva-búgva mondom, inkább csak a füledbe seppegve, és többnyire csak magamnak olvasgatom a bolgár honlapokat, nehogy egy hirtelen jött megmérettetésben alul maradjak. Nehogy egy igazán komoly megmérettetéshez kevésnek bizonyuljak... Megértem, amit mondanak, s kibogozom azt is, amit leírnak, de a nyelvet nem ismerem, apró kis fineszei rejtettek számomra, megszólalni tehát nem is mernék, nem is tudnék. Iskoláztatásom során pedig mindvégig tanultam angolt, ehhez egy kicsit talán még hozzá kellene segítenem, meg felfrissíteni a már amúgy is meglévő, jobbára csak passzív nyelvtudásom, hogy nyelvvizsgát tehessek. No így, s talán inkább a meglévő, egynémelyütt talán foghíjas nyelvtudásaimat kellene kellene előbb nyelvvizsgára váltanom, s csak azután németre és franciára gondolnom. Basta! Basta - mondanám, de az meg már olasz volna...

„A történetben nincs semmi más, csak utazás, és meg sem áll a vándor, amíg elé nem vetíti azt az egyetlen kifényesedő tisztást a holdsugás, amit ha végtelenbe látszó éjszakába tartva körbejár, akkor meg tudja őrizni azt a tisztást, szellemi birtokát, amely csak az övé lesz, egészen addig, amíg a farkasok órája eljön, ettől a pillanattól fogva már a nappalban kóvályog el, és nem a földmérő méri ki a tisztást, többé nem ugyanaz ő se már, aki befelé tartott a tengerbe, szerencsét kíván magának, ha karcolások nélkül, ép bőrrel kitalál.” Igen ám, csak ha utazni készül az ember, akkor egészen más szempontok alapján szelektál, s nem szeretne nehéz terhet cipelni magával, mert az megkeseríti az élményt, negatív előjelekkel halmozza el az utazás, a bolyongás (s talán még a kóválygás is ide sorolható...) szépségét, annak minden pozitívumával együtt. S hiába, hogy a rengeteg negatív előjel között elvész a bába, a tagadás tagadásában időnként mégis felsejlik a pozitív pólus is, mert amikor a vonat befut a Keletibe, bizony le kell emelned a poggyásztartóról a hátizsákod, s végighúznod-végigvonnod magaddal a metrón átszállójeggyel, s aztán még hazáig, fel a lépcsőn gyalogszerrel is cipelheted. Fontos szempont tehát, hogy ne legyen nehéz a hátizsák. Ruhákat lehet belepakolni, mert azok még hagyján; edényeket is, mert azok űrtartalma végül is nem jelent nehezéket; néhány kazetta is elfér, hogy ne érezze magát süketnek az ember az albérleti lakásban, s ne legyen csak a rádióra, a Kossuthra utalva...

Nagyon odafigyeltem hát arra, amikor csomagoltam, hogy ne hozzak magammal sok papírt, mert csomagban, hátizsákban mindig az a legnehezebb. Könyvet, újságot, folyóiratot, füzetet, határidőnaplót, kinyomtatott kéziratot... ingyenes reklámkiadványt... Ahogy nézegettem otthon a könyvespolcot, persze nem bírtam ki, hogy ne válogassak össze egy nagyobb rakást a kínálatból. Aztán, amikor oda jutottam, hogy mindazt, amit összeszedtem, el is kellett volna csomagolnom a hátizsákba, böcsülettel kétségbe estem. Most akkor mi vaaan?! Mi legyen? Hát, kezdetnek úgy gondoltam, hogy nem hozok magammal magyar könyveket Budapestre, hiszen: minek is vinnék vizet a tengerbe? Ha kell valami, itt úgyis hozzá tudok jutni, ami meg most otthon marad, azt majd idővel átszállítmányozom kocsival. Most, amíg vonaton utazgatok, igazán hanyagolható... Inkább viszek magammal szerbeket, montenegróiakat, horvátokat, bosnyákokat, macedónokat... Ráadásul ezekből is csak olyanokat, amiket kedvem lenne lefordítani. És angolokat! Mert ezzel az ötletel is kacérkodom... Bár ez egy sokkal összetettebb elképzelés: Shakespeare-t kellene angolra fordítani!

Mindegy, az így szűkített paksaméta még mindig nagynak bizonyult, ezért végül a felét, talán a negyedét sem pakoltam el. Négy olyan könyvet hoztam csak magammal, amelyikből majd fordítani is szeretnék:

10. Đorđe Balašević: Tri posleratna druga, Prometej, Novi Sad, 1996. (Ez a kötet dedikálva is van Katinak.)

11. Đorđe Balašević: I život ide dalje... (sve dalje odavde...), Prometej, Novi Sad, 1997. (S ez is dedikálva Kati nevére.)

12. Branislav Brković: Poslednja verzija stvarnosti, Štamparija Obod, Cetinje, 1998. (Ez pedig már az én nevemre van dedikálva: 2000. július 23-án.)

13. Slobodan Vukanović: Devet ajkula u Montenegro gradu, Narodna biblioteka „Radosav Ljumović”, Podgorica, 2001. (Ez ugyan nincs dedikálva, de a szerző saját kezűleg beleírta postacímét arra az esetre, hogy ha elkészülnék a fordítással, küldjek neki belőle egy példányt.)

Könyveket magyarul szinte csak a sajátjaimat pakoltam be, s azokat is elsősorban osztogatni ismerősöknek. Ezeken felül csak még hármat hoztam magammal a hátizsákomban:

14. Kontra Ferenc: A kastély kutyái – Egy utazás fejezetei, Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2002.

15. A Z-11 újságíró-kézikönyve, szerkesztette: Kókai Péter, Z-11 Polgárok Egyesülete, Zenta, 2002.

16. Szabálytalan Napló – Alkalmi kötet alkalmatlan időben, több elképzelés alapján szerkesztette: Tóth Lívia, Padé, 2003.


„1. Itt vagyok. Én itt is maradok. Ez több is, mint amennyi tizenkét pontba beleférne. Itt írni nem elég, de kell. Mert szót nem hallani immár, csak ha mi mondjuk, akik értik is, hogy mi rejlik a szavak mögött. A nép hosszú hallgatásra van ítélve.

2. A nép hosszú hallgatásra van ítélve. Hallgat, mert nem tudja, mit hoz a ma. Mert a holnapról fogalma sincs. S mert tegnap elveszett az állama, aztán elveszett az ereje, végül beleveszett maga is a kilátástalanságba. Fiait elmenekíti, lányait szélnek ereszti, magánosságát titkolja. A nép megszámlálásra van ítélve.

3. A nép megszámlálásra van ítélve. Lassan nyolcvanéves fa egyre fogyatkozó ágaként próbál megkapaszkodni a közép-európai-balkáni légüres térben. Pedig csak élni akar, mint minden más nemzet ezen a tájon. Leülni a fa gyökerére, s belekapaszkodni a törzsébe. Ma már könnyei sincsenek, mert fél, hogy elárulja sebezhetőségét. Hogy elárulja konokságát, megátalkodottságát, hitét a maradék boldogságban. A költők itt sohasem daloltak; aki tudta, mi a lét, a fennmaradás titka, az énekelni nem tudott, csak kevélyen jósolni. Itt most nincs napja a jóslásoknak.

4. Itt most nincs napja a jóslásoknak. Itt minden nap a túlélés napja, ha a téli hosszú éjszakák el is múltak. De a félelem a hosszú kések éjszakájától megmaradt, rátelepült a lelkekre. Van, aki nem tud, van, aki nem mer elmenni, mert önmaga elől nem tud elbújni az ember.

5. Önmaga elől nem tud elbújni az ember. A sírok és a kofferek domborulhatnak, s a feledés barátoktól, rokonoktól, kollégáktól fájhat, de a létezés itt is, ott is azon múlik, megtanult-e lélegezni az ember. Sárban és aranyban ragyogtunk mindmostanáig, s csak aki tudta is, hogy valóban így van, az képes ma is megkapaszkodni. Itt is, ott is. Nincsenek kérdőjelek.

6. Nincsenek kérdőjelek. Mert választás sincs. Addig, amíg valahol a világegyetemben meg nem fogan a demokrácia, így fog élni minden nemzet és nemzetrész. És minden nemzetrész-töredék. Mert az a nagy közép-európai színjáték, amely Trianonnal kezdődött, Hirosimában kulminált, s ma Boszniában járja haláltáncát, vidám temetése országoknak, elveknek, eszméknek; gyönyöröknek, szenvedélyeknek; alantas ösztönöknek és gyakori párcseréknek. Nem a nemzet a rabiga, hanem a mesterséges béke.

7. Nem a nemzet a rabiga, hanem a mesterséges béke. Vagy ország. Hogy nemzeti létünk alapja a nemzeti kérdés tisztázása a más népekkel való együttélésben. Vagy egymás mellett élésben. Mert különbség van. Mégpedig óriási. Hölgyeim és uraim, én tényleg fegyvertelen vagyok.

8. Én tényleg fegyvertelen vagyok. S fegyvertelen azok többsége is, akik nem akarnak a háborúba menni. És nem is mennek. Akik elmennek határontúlra vagy csak a bujdosásba, azok éppúgy a mieink, lelkünk részei, mint akik ittmaradnak és a sorsukat vállalják. A katonai bíróság előtt is. Saját maguk előtt is. Nincs tartalék hazánk – mondta egyik riportalanyunk, aki azóta Belgrádban is járt. Igen, ott, a katonai bíróságon. Tartalék hazája egy nemzetnek sincs.

9. Tartalék hazája egy nemzetnek sincs. Nem beszélek nemzetről, nemzetiségről, kisebbségről, mert most mindnyájan csak és csupán emberek vagyunk. Az is tény viszont, hogy a nemzeti lét alapját jelentő nemzeti tudatot innen, ebből a magyarságból nem tudták kiirtani. Pedig akarták. Ez a nép megtanulta, hogy a háború a legtévesebb csatatér.

10. A háború a legtévesebb csatatér. Uraim, minden csak színjáték! Aki se ebbe, se abba nem halt bele, az már semmibe nem fog. Ez tart itt. S hogy vannak, akik így gondolkoznak. Hogy a félelem nem az önmegvalósítás záloga, hanem az erkölcsi tartásé. Nem a hazát, a házat szeretem.

11. Nem a hazát, a házat szeretem. Mert ott otthon vagyok. Fennkölt gondolatok és kokárda nélkül. De súlyos teherrel és kisiklásoktól sem mentesen. Csak hogy tudatosítsam, hogy ez megkerülhetetlen. Magyar vagyok, s ez a legtöbb, amiből engedhetek. A 12 pontból egyet nagyon megtanultam, mert másként nem szólhatnék senkihez, tehát mindenkihez: sajtószabadság nélkül cenzúra van.

12. Sajtószabadság nélkül cenzúra van. Magyarán: diktatúra. Itt vagyunk és itt is maradunk.” (Keszég Károly: Az én 12 pontom)


Ez hát az a néhány cseppnyi édesvíz, amit belecsepegtetek most ebbe a tengerbe, ebbe az óceánba. Mert „mégsem termelődik újra, ami volt, szent tehenünk mondaná: mi a tengerünkben különbözünk, lehet, hogy már abban sem...” És magammal hoztam még a márciusi abbáziai (opatijai) szeminárium READING BOOK-ját is, hogy török, román, bolgár, lengyel, horvát drámákat olvassak belőle angol fordításban. De ez a kötet most bent van a szerkesztőségben, mert számítógépem, s internetem is egyelőre csak ott van, e-mailezni is csak onnan tudok, s márciusban a horvát tengerparton szerzett új ismerőseim (hello, Hassan!, bok, Tajana!...) egy része oda, a kötetbe írta bele nekem az elektronikus levelezési címét...

S jól rímel a témára, hogy épp most fogtam be a rádión a the Woice of Croatia adását... Furcsa is: amikor beszélnek, alig érthető, minden második szó, minden harmadik szótag jön be csak kivehetően, amikor viszont zene szól, majdhogynem tökéletes a vétel.

Ezen felül már csak az OEDIPUS forgatókönyvét hoztam magammal a kinyomtatott kéziratok istállójából, de azt több példányban is, hogy egy letisztázott, időrendbe rakott változatot is összehozzak végre belőle. Meg talán arra is jó volt, hogy a cipekedést még ezzel is terheltem, hogy néhány jelenetet újfent megkeverjek benne, néhány jelentbe újra beleártsam magam...


BÉLA

Helló!

LAURA

(Bélához.) Szevasz! Mit iszol?

BÉLA

Sör, jó lesz nekem is...


KÜLSŐ: FOLYÓPARTI SÉTÁNY – NAPPAL


Márta egy babakocsit tol maga előtt, Ilona mellette lépked. A babakocsi egy áttetsző tülldarabbal van lefüggönyözve, hogy a tűző napsugarak ne bánthassák a csecsemőt. Márta szomorkás hangon mesél.


MÁRTA

Odaálltam én az apja elé rögtön másnap, amint megtudtam, hogy terhes vagyok. Mondtam neki, hogy gyereket várok. Ő meg azt mondta, hogy jó. Aztán hazamentem a lakásomba, albérletben laktam kint a külvárosban, összecsomagoltam a holmimat és hazautaztam... Biztos arra gondolt, hogy majd jelentkezem, meg hogy majd zargatni fogom. Nem egész hét hónapja ennek. Biztos azt hiszi, hogy már rég el is vetettem. De én akartam ezt a gyereket. Még csak vitatkozni, veszekedni sem akartam, amiatt, hogy megtartsam-e... Hazajöttem szépen anyámékhoz, a nagymama házában akkor még nekünk is lakóink voltak. Amit tőlük kaptunk, abból fizettem én lent, Újvidéken a lakbéremet. Amikor aztán kiköltöztek a lakók, felmondtunk nekik, beköltöztem oda én.


ILONA

És egyáltalán nem kerested az alakot?


MÁRTA

Nem.

ILONA

Nem is tudja, hogy gyereke van?


MÁRTA

Valamit sejthet... Közös ismerőseink mesélték, hogy az anyja érdeklődött, hogy megvan-e már a gyerek... De ő nem jelentkezett.


ILONA

Nem bántad meg?


MÁRTA

Úgy gondoltam, hogy nem muszáj nekem mindenáron befejeznem azt az egyetemet... Elvégre anyám meg apám sem járt egyetemre, a legegyszerűbb munkások voltak örök életükben mind a ketten, aztán mégis felneveltek, soha semmi bajom nem volt. Fodrásznőként meg dolgoztam már gimista koromban is...


ILONA

Nem is gondoltál arra, hogy átmenj?


MÁRTA

Jaj, dehogynem! De nem akartam minden szálat elszakítani. A bátyámék még kilencvenkettőben felmentek, előbb Pécsett voltak, most meg Debrecenben kaptak munkát mind a ketten. Már lakásuk is van, meg részvényeik valami vállalkozásban. Náluk nyugodtan ellehettem volna, ameddig csak akarok.


ILONA

Gondolom, hívtak is...


MÁRTA

Zoli hívott néhányszor, meg aztán Gizivel is jóban vagyok, a barátnőm volt... Úgy ismerkedtek meg Zolival. De nem akartam elmenni. Amíg itt vagyok, addig azért még megvan a remény, hogy egy napon majd visszamehetek, befejezhetem azt az egyetemet...


ILONA

Mire is jártál te?


MÁRTA

Jogot hallgattam. Még csak három szemeszterem maradt... Azzal már úgy is megbirkózhatok valahogy, ha csak vizsgázni járok le időnként.


Ilona a babakocsi fölé hajol, a csecsemőt nézegeti.


ILONA

Milyen szépen alszik...


MÁRTA

Az alvással nincs baj. Hál' Istennek még az éjszakákat is végigalhatom mellette... Hova is kopogjam le gyorsan?


ILONA

A fejeden! Fába kell...

 

Márta inkább csak egy szórakozott mozdulattal jelzi, mintha lekopogná a dolgot.


MÁRTA

Enni nem akar. Olyan keveset eszik, hogy rendszeresen le kell fejnem a tejet. Feszíti a mellemet.


ILONA

A dajkának mondtad ezt?


MÁRTA

Hogyne! Minden hétfőn délelőtt jár ki hozzánk házhoz egy nővérke... Elbeszélgetünk, megnézi a gyereket, megkérdezi, hogy van-e valami gond...


ILONA

És mit mondott?


MÁRTA

Az evésről? Azt mondja, hogy csak fejjem le szépen rendszeresen, nehogy elapadjon. A gyerek miatt meg ne aggódjak, ő tudja a legjobban, hogy mennyire van szüksége. Azt mondja, amíg a súlyával nincs probléma, nem kell idegeskednem.


ILONA

No, látod-e? Hát akkor ne idegeskedj.


MÁRTA

Persze, csak utálom lefejni... Fáj. De ha nem fejem le, akkor folyik minden irányba, meg feszít is...


A közeli játszótéren tízéves forma gyerekek sárkányt eregetnek. A sárkány a magasba emelkedve a folyó felé száll, majd eltűnik a felhők felett.


KÜLSŐ: FOLYÓPART – NAPPAL


A folyó túloldalán kikötött csónak a kis erdőszéli tisztás mellett ring. Péter lassú, kimért mellúszással közeledik a parthoz.


Laura még mindig meztelenül a kis tisztás közepén összehordott gallyak mellett guggol. Öngyújtóval próbálja meggyújtani a tábortűz-szerűséget. A folyó felé fordítja tekintetét.


LAURA SZEMSZÖGE: Péter már közel jár a parthoz. Magasba nyújtott karral integet.


Reggel még úgyis le kell mennem ide a Sparba tejet venni, hozok majd akkor egy füzetet is, hogy ha elkezdem, legyen miben megcsinálnom a fordítást. Úgy gondolom, Branislav Brković regénye lesz az első, aminek nekiveselkedek. Már azt is kitaláltam, mi lesz a címe magyarul: A valóság utolsó változata.

Esetleg: A valóság legvégső/végső változata.

Akárhogy is, egyelőre csak munkacím lesz az, amit választok neki. Mire a végére érek, addigra meg majd úgyis lesz még időm eldönteni.

Amikor aztán egy újabb hátizsákos turné erejéig legközelebb otthon jártam, már a Karesztól megörökölt háromkötetes fordítói szótárt is magammal hoztam, hogy mindenben teljesen biztosra mehessek, ne maradjanak a fordításomban bizonytalan pontok, hogy kiküszöbölhessem önnön bizonytalankodásaimat.

Még szerencse, hogy Budapest ennyire sokarcú város (mint amennyire...), mert így akár az egyik arca lehetek én is. S ezen felül talán még az is megnyugtató lehet, hogy Zsuzsi, amint megpillantotta a számlát, ránézésre megmondta, hogy nem, nem nekem kell befizetnem, azt az igencsak kínos tizenhatezer-hatszázkilencvenkilenc forintot, hanem éppenséggel fordítva, Erikának kell az ELMŰ-től visszakapnia ezt az összeget.

Gabriel Garcia Márquez bácsi pedig időközben szép lassan lesétált egy dél-amerikai stílust megidéző épület lépcsőházán, félrecsapott fehér vászonsapkával a fején, egy – akár úgy is mondhatnánk: Kareszt idéző – sárga rózsával a kezében. Mintha születésnapi köszöntőre készülődne...

Újjászülesénapira!

De most melyikük is?!

Én már eldönteni nem tudom...

Akármelyikük legyen is az, ott állhatna most az épület teraszán a márványt támasztva könyökével, s éberen figyelné a gyökeres változásokat...

Mintha Lolita Engel, Cindy Lords vagy Mandy Bright imára kulcsolná kezét... Vagy bármi más szokatlan érné...


BÉLA

Helló!


LAURA

(Bélához.) Szevasz! Mit iszol?


BÉLA

Sör, jó lesz nekem is...


KÜLSŐ: FOLYÓPARTI SÉTÁNY – NAPPAL


Márta egy babakocsit tol maga előtt, Ilona mellette lépked. A babakocsi egy áttetsző tülldarabbal van lefüggönyözve, hogy a tűző napsugarak ne bánthassák a csecsemőt. Márta szomorkás hangon mesél.


MÁRTA

Odaálltam én az apja elé rögtön másnap, amint megtudtam, hogy terhes vagyok. Mondtam neki, hogy gyereket várok. Ő meg azt mondta, hogy jó. Aztán hazamentem a lakásomba, albérletben laktam kint a külvárosban, összecsomagoltam a holmimat és hazautaztam... Biztos arra gondolt, hogy majd jelentkezem, meg hogy majd zargatni fogom. Nem egész hét hónapja ennek. Biztos azt hiszi, hogy már rég el is vetettem. De én akartam ezt a gyereket. Még csak vitatkozni, veszekedni sem akartam, amiatt, hogy megtartsam-e... Hazajöttem szépen anyámékhoz, a nagymama házában akkor még nekünk is lakóink voltak. Amit tőlük kaptunk, abból fizettem én lent, Újvidéken a lakbéremet. Amikor aztán kiköltöztek a lakók, felmondtunk nekik, beköltöztem oda én.


ILONA

És egyáltalán nem kerested az alakot?


MÁRTA

Nem.



1 Az idézetek Kontra Ferenc A katély kutyái című művéből származnak.