Szerbhorváth György

 

Pontatlan történetek helyben

 

Vannak történetek, amelyeket nem lehet pontosan megírni. Pontosabban nem lehet őket jól megírni, jobb a nem írás. A papír ugyan – technikailag – elbírja, de rögtön érezzük, hogy a történet annyira történet, hogy túlmutat magán és minden máson. Leírhatatlan és/vagy leírást sem igényel, nemhogy magyarázatot.

Például itt van kedvenc helyi történetem, amelyet egy ismerősömtől hallottam, aki már jó ideje pszichiátriai kezelés alatt áll, magyarán és hagyományosan mondva megbolondult, papírja is van róla. Amikor mesélte, még csak úton volt ezen állapot felé, de ez mit sem módosít a sztorin, amely olyannyira szomorú, tragikus, akár az ő sorsa, hogy átbukik azon a falon, ami még lehatárolja azt, ami még irodalom, és ami már nem az. Szóval, ez nem irodalom. Akadnak ugyan írók, akik fél kezüket odaadnák egy ilyen poénos történetért, de éppen ez az – annyira poénos, annyira tragikus, hogy szétfoszlik a kezünk között.

De inkább mondom. Az előzmények alig ismertek: valamivel azután, amikor bejöttek a magyarok 1941-ben, falunk echte magyar lakossága, zömmel a prolik, megrohamozták a zsidó kereskedők boltjait, házait, s amit értek, elvitték. A magyar csendőrök nem akadályozták meg a pogromot, aligha tudták is volna – az ok állítólag az volt, hogy korábban az egyik zsidó kereskedő kijelentette, magyar koponyákkal fogja kiköveztetni (pontosabban kikoponyáztatni) a falu főutcáját. A hatóságok azonban nem nézték, nem nézhették el a dolgot, de nem a zsidók iránti szolidaritásból, hanem mert a későbbiekben hatályos törvények alapján, aki zsidó vagyont rabolt, az a magyar kincstárat rabolta ki. Több mint kétszázan kerültek rá a vádiratra, minden egyes név mellett ott állt, ki mit honnan vitt el: akadt, aki pár guriga cérnával képviseltette magát. Ítéleteket azonban már nem hoztak, jöttek a partizánok meg az oroszok, a falu népe, s főleg az érintettek meg inkább elfeledték az ügyet. Nem is hánytorgatta fel ezt nekik senki, a magyar hatóságok távoztak, a zsidókat meg mind egy szálig elhurcolták.

De mit is mesélt el nekem a haverom, aki megbolondult – kezdem: az volt, hogy egy öreg elmesélte nekem, miképpen volt az, amikor itt kifosztották az emberek a zsidókat, mondta. A zsidó házakat, meg a boltokat, mindet. Bejött a magyar hadsereg, és vagy két-háromszázan rögtön nekiestek a zsidó vagyonnak. Vagy lehet, hogy később, amikor már elvitték mind egy szálig a zsidókat, vagy nem is, a zsidók még itt voltak, mert párat megvertek közülük. Mindegy. És akkor mindenki rohant, hogy vigye, amit csak ér. Aztán Budapestről jött valami rendőrfelügyelő, és szépen összeterelték azokat, akik pogromoztak. A rendőrség udvarára zavarták ezt a párszáz falusit, és a felügyelő azt mondta nekik: Rohadt parasztok, tudjátok ti miből raboltatok? A zsidók összes vagyona a Magyar Államkincstáré. Aki zsidó vagyonból rabol, az az államtól rabol. A statárium szerint minden ilyen rablót le kell lőni! És akkor az udvaron felállították a gépfegyvereket. Az öreg szerint szar- és húgyszag kezdett el terjengeni a rendőrség udvarán.

Amikor a haverom itt tartott, röhögtünk egy sort.

Aztán, folytatta, ez a budapesti ember, ez a felügyelő vagy mi bement az épületbe. Egy perc múlva meg kijött, és azt mondta a berezelt tömegnek, hogy éppen most telefonozott vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó úrral, beszámolt neki erről az igen csúnya és szégyenteljes, hovatovább törvénytelen esetről. De a szerencsétekre, mondta a felügyelő a tömegnek, vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó úr személyesen azt telefonozta nekem, hogy megkegyelmez nektek. Pucolás, mondta a felügyelő, mert aki egy perc múlva még itt lesz, azt tényleg lelövetem, mint a kutyát. És akkor a tömeg, ez a párszáz ember úgy elkezdett kifele rohanni, hogy még a kapuoszlopot is kidöntötték.

És akkor itt heherésztünk még egyet, hogy milyen fasza történet is ez. Egyenesen antológiába illő, ahogyan mondani szokás. Antológiába, de nem az irodalomba. Ott van ez a párszáz mezítlábas falusi ember, kopott, foltozott ruhákban, zsíros kalapokban, rongyos kendőkben, alighanem éhesen is, akik inkább gyűlölték a gazdagokat, mint a zsidókat, de e két csoport metszete elég nagy lehetett az amúgy szegény faluban. Ott vannak a zsidók, akiket később elhurcoltak. És ott van ez a telefónozó jó lelkű tiszt. S képzeljük el alárendeltjeit, akik bizonyára jót röhögtek az eseten.

Túlontúl színpadiasnak tűnik a történet, ráadásul kérdés, mennyi igaz belőle. Túlontúl színpadias, túlontúl drámai, nagyon is tragikus. Mi meg annyira tele vagyunk már tragédiákkal, hogy fel sem tűnnek. Nemrég olvastam, hogy a készülő, illetve már lassan el is készült filmben, a Sorstalanságban a rendező úgy döntött, csínján bán a tragikus események bemutatásával, fokozatosan vezet be bennünket a gonosz birodalmába, mert ha már az elején minden annyira szörnyű és rettenetes (mint ahogyan a valóságban volt), később, amikor a fiú kap egy pofont, az már teljesen hidegen hagyná a nézőt, és hatás nélkül maradna, noha ez a film egyik legdrámaibb pillanata.

A túl tragikus már nem tragikus, hanem megszokottá válik, így unalmassá. Egyes népek nem is ismerik ezeket a fogalmakat, egyszerűen kihagyják. Például Tunéziában járva föltűnt, hogy az arabok különösebben sem nem hahotáznak, sem nem búslakodnak (pontosabban ez látszódott). S megtudtuk, a tízmillió lakosú országnak egyetlenegy állandó színháza sincs, legfeljebb néha jön egy-egy vándorszínház a fővárosba, Tuniszba. Nincsenek humoristáik, de tragikáik sem. Egyszerűen nem érdekli őket a színház – azaz a dráma. Se a komédia, se a tragédia. Az arab lelkület: se különösebben nevetni, se különösebben sírni. Mélyen benne van ez a hitükben, illetve abból származik. Lenn, már délen, láttunk egy temetést. Egy asztalszerűségen – Szent Mihály lován – vitték a fehér lepedőbe csavart halottat a temetőbe. Csak a férfiak – minthogy a nők hisztérikusak, csak zokognának, körmeikkel véresre karmolnák arcukat, s ezáltal megzavarnák a temetést. Különben is, Allah kezébe került a halott, annak problémája több tehát már nincsen. A nők csak három nap múlva mehetnek ki a temetőbe, majd negyven nap múlva következik a halotti tor, majd a halottat elfeledik. A temetőben két vagy három szimpla kő jelzi arrafelé a sírt (férfinál egy kő a lábánál és egy kő a fejénél, nőknél egy középütt is, hátha terhes volt). Az arab Sein zum Tod – a halál természetes, és nem jelent problémát.

Ám nyilván ez sincs pontosan így. Egy dokumentumfilmben láttam egy megrázó jelenetet. Az egyik palesztín menekülttábor iskolájának tantermébe berepült egy eltévedt golyó, s fejbe találta az egyik kislányt. Több napig kómában feküdt, a kamera pedig pont azt a jelenetet vette fel, amikor elkezdett magához térni. Édesanyja és osztálytársnői vették körül, beszéltek hozzá, és piciny mosoly jelent meg az arcán, hogy felismerte a hangokat. És nézett. Majd rájött, hogy nem lát semmit, hogy a sérülés következtében megvakult. Kimeredtek szemei, látni akart, de nem látott semmit. Megdöbbent. Könny csordult az arcára, sírásra görbült a szája, és a megdöbbenést a kétségbeesés váltotta fel. Félmondatokat ejtett ki, és a már szintén síró édesanya egy idő után lefordította szavait: nem akar már többé élni, azt hajtogatja, hogy meg akar halni.

Szóval van tragédia, amennyit csak akarsz. A feldolgozás más – jellemző, e dokumentumfilmet is egy angol filmes készítette, bár annyira kétségbe estek ők is, hogy hamarosan kikapcsolták a kamerát, ez már túl sok volt nekik is, pedig az angolok Shakespeare-en hozzáedződhettek a tragédiákhoz. Bár ilyet Shakespeare sem tudott írni, arról ne is beszéljünk, el tudná-e ezt egy színész játszani.

Az arabokat így hát nem érdekli a színház. Borges egyik legszebb novellájában, az Averro's nyomozásá-ban ír arról, hogy ez az arab orvos Arisztotelészt kutatta, de a Retorika harmadik könyvében megakadt két „kétes értelmű” szón: a tragédián és a komédián. Egyszerűen nem tudott mit kezdeni velük, nem értette őket, „az iszlám körében senki sem sejtette jelentésüket”. „Ez a két titokzatos szó csak úgy hemzsegett a Poétika szövegében; lehetetlen megkerülni őket.” – írta. A nyomozás azonban nem járt sikerrel. Az egyik szereplő egy beszélgetés során elmeséli Farah írástudó házában, hogy egyszer látta, amint valakik előadtak egy jelenetet. Farah erre így válaszol: „Ez esetben nincs szükség húsz személyre. Egyetlen beszélő tudósíthat bármiről, bármily bonyolult is az.” A pontosság előfeltétele tehát az, hogy egy valaki mondja el a történetet. Ugyanitt egy másik vendég meg egyenesen tagadta, hogy az írás művészet volna, mert a Korán eredeti példánya korábbi a teremtésnél.

Az ógörögök sokat emlegetett tragikus életérzése mindazonáltal számomra némiképp kétséges – nem pontos. Úgy volt tragédia számukra a tragédia, ahogyan azt ma mi elgondoljuk? Nem tudom. Mindenesetre találtam ehhez egy érdekes adalékot Platón A lakomá-jában. Az est kezdetén, mint írja, ugyanis „mindnyájan egyetértettek abban, hogy összejövetelüket nem részegeskedéssel töltik, hanem csak annyit isznak, amennyi jólesik”, vagy ahogyan Erüximakhosz mondta, „megállapodtunk abban, hogy ki-ki annyit iszik, amennyit akar, és semmiféle kényszer nem lesz." Az még világos, hogy annyit isznak, amennyi jólesik, de miért kell ezt kihangsúlyozni? És mit jelent az, hogy nem lesz kényszer? Egy lakomán miért kellene kényszernek lennie? Ebből másra nem lehet következtetni, minthogy bizony máskor kényszer hatására lakomáztak! Micsoda büntetés – el tudom képzelni, ahogyan egymásra parancsolnak: igyál már, érezzed már magadat jól, ne búslakodj itt nekünk, ne tragikuskodjál már! Hogyan is nézhetett ki mindez, amikor A lakomá-ból bizony arra derül fény, hogy a résztvevők fölöttébb jól érezték magukat? Bár ez az este is igen csúnyán ért véget számukra, mert a szöveg végén megtudjuk, hogy miután egy újabb mulató társaság érkezett, „felbomlott a rend, s mindenki kénytelen volt nagyon sok bort inni.” Kénytelen? Rossz volt a bor, innen a muszáj, a parancs? Vagy egyszerűen még ők is keverték a szezont a fazonnal, akkortájt még azt is tragikusnak fogták fel, ha jól kellett magukat érezniük? Hm, nehezen tudom elképzelni. Platón szerint egyedül Szókratész nem részegedett le, mint állat, ebből is látszik, mekkora filozófus volt.

Az írók, mármint a nagyon művész típusú írók azonban szeretnek erőlködni, de ha már humoruk nincsen, akkor minél tragikusabb jeleneteket keresnek. A szenvedés lett a szenvedélyük. Rögtön ez a lakomás történet jutott az eszembe: íróink egy része úgy viselkedik, mintha kénytelen lenne magát tragikus életérzéssel fölvértezni, de ha lehet, csak írásaiban. Egyébként magánéletében „kénytelen” sok bort inni, igaz, egy idő után már csak búskomoran csapkodja az asztalt, és Szókratésszal ellentétben nagyon is be tud csúszni az asztal alá, miután kielemezte, hogy nem ér az élet, ámbár sose halunk meg… Nem baj, hogy ez a kettő üti egymást – ha az ógörögöknél ütötte, ha az arabok azt sem tudják, eszik-e vagy isszák, ő is csűrheti-csavarhatja a tragédiát és a komédiát.

Nemrégiben egy ismerősöm megmutatta öregapja oroszországi hadifogoly-naplóját. A napló olvashatatlan. Ám más értelemben. Szó szerint: nem lehet kiolvasni. Csupán pár szó silabizálható ki, mondatok semmiképpen. A megsárgult kockás noteszlapokon a betűk ugyan jelek, de mást jeleznek – azt, hogy a hadifogoly keze, ujjai a munkától és a hidegtől még a ceruzát sem tudták rendesen tartani, innen hát az olvashatatlanság. A hadifogoly tragédiáját éppen ez fejezi ki igazán: a leírhatatlan leírásának próbálkozásából mi más is eredhetne, mint az olvashatatlanság.