Tóth Annamária

Rendbontó családmodellek

Bevezetés

A családi élet, mint a teljesség megélésének színtere nem új keletű elgondolás. Napjainkban számos példával találkozhatunk ennek igényére mind a gyakorlatban, mind pedig különböző olyan írásokban, melyek a hagyományos értékekhez való ragaszkodást hirdetik. Hogy mennyire hagyományos ez a nézet, talán nem is hinnénk: már az ókori gondolkodók műveiben is utalást találunk minderre. Igaz, Platón csak a gyermeknemzés fontosságát hangsúlyozza, a családot, mint mikroközösséget nem tárgyalja, Arisztotelész azonban részletesen, behatóan elemzi, s kiterjedt relációrendszerként vizsgálja a családi együttélés szkénéjét. Gondolatmenetében a családtagokat a barátság sajátos fajtája köti össze, külön elemzi a férj-feleség, a szülő-gyermek és a testvérek közötti kapcsolatot, kiterjesztve rendszerét olyan távolabbi relációk vizsgálatára is, mint az unokatestvérek kapcsolata. A XIX. század gondolkodója, Hegel családkoncepciója alapgondolatában Arisztotelészével analóg. Mindketten hangsúlyozzák ugyanis a család, mint mikroközösség kétségtelen létjogosultságát, sőt Hegel szerint az egyén nem mást tapasztal meg a családi élet kapcsán, mint a teljességet. Már korai írásaiban hangsúlyozza, hogy az egyénnek mindenképp érdemes feladni önazonosságát bizonyos fokig, hiszen csak a közösségbe való beolvadás árán érheti el a totalitást. Egészen más Kant modellje, melyben a család viszonyrendszerét szerződések szabályozzák. Korunkban persze nem tűnik különösnek az ilyenfajta megközelítés, hiszen a házasság ma is polgári szerződés, az azonban, hogy a szülő és a gyermek kapcsolata sem más, mint szerződés, valóban elgondolkodtató. Főképp akkor, ha számbavesszük, hogy fél évszázaddal Kant gondolatmenetének megszületése után Hegel révén új kísérlet született a család alkotta természetes egység koncepciójának újbóli felépítésére.

Hegel családkoncepcióját tanulmányozva, amit először felfedezhetünk, az a teljességre való törekvés. Az individuum a totalitást csak nagyobb közösségbe olvadva tapasztalhatja meg, önmagában, egyedül nincs lehetősége erre. Kétségkívül visszakanyarodás ez valamiféle archaikus, hagyományos modellhez, mely a közösség létjogosultságát hangsúlyozza. Ha ezt a modellt vesszük alapul, szinte hihetetlennek tűnhet számunkra, hogy a Hegelnél csaknem fél évszázaddal idősebb Kant hogyan dolgozhatott ki egy merőben más, mai szemmel nézve is jóval modernebb családkoncepciót. Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy Kant e tekintetben szervesen illeszkedik az újkori filozófia által megindított azon folyamatba, amely az egyes individuum magában való egységét hangsúlyozza.

Az egyszemélyes csoport elődje

Csányi Vilmos, napjaink etológusa Az emberi természet című művében érdekes jelenséget elemez, s egyben megalkotja az „egyszemélyes csoport” definícióját: „A modern társadalmak felépülése során radikálisan csökkent a csoportméret, és a mai világban egyre, azaz egy személyre redukálódott. A modern társadalmak egytagú csoportokból épülnek fel.”¹ A szerző leszögezi: az egyszemélyes csoportok megjelenésével eltűnt minden lojalitás és lehetetlenné vált egymás támogatása, már-már minden remény elveszett az emberiség normális együttéléséhez.² Első pillantásra tehát valamiféle szörnyszülöttnek tűnik ez az ominózus jelenség. Ha jobban végiggondoljuk, akkor viszont nem zárhatjuk ki, hogy az egyszemélyes csoport alternatívája lehet egy új emberképnek, amely nem biztos, hogy rosszabb, mint a korábbi. Gondoljuk csak el: a közösséghez való feltétlen tartozás az egyén számára a gyakorlatban ritkán valósul meg súrlódásmentesen. Ha felteszem, hogy elsősorban egy csoport tagja vagyok, és nem önálló, független individuum, akkor a valahová tartozás gondolata könnyen fojtogatóvá válhat. Azzal a képzettel párosul ugyanis, hogy ha valami okból – akár külső tényező hatására, akár saját elhatározásomból – elszakadok a csoporttól, elveszítem identitásomat. Így aztán az ember még akkor sem szakad el, ha az valóban indokolt volna, ha a csoporthoz való tartozása már teljes mértékben túlhaladott állapot. Mindez azt is jelenti, hogy ha nem az egyént, hanem a csoportot tekintjük egységnek, akkor az egyén helye a csoportban komolytalanná válhat: felmerülhet, hogy már vagy még nem önként vesz részt a társulásban, és legszívesebben elmenekülne, de nem teszi, nem teheti. Ha viszont feltételezzük, hogy mindenki önálló individuum, akkor a csoporthoz való tartozása is komolyságot kap: mivel identitását nem fenyegeti, ha a csoportból kilép, joggal feltételezhetjük, hogy teljesen önként és szívvel-lélekkel vesz részt a közösség életében.

Az egyszemélyes csoport fogalma tehát véleményem szerint nem feltétlenül takar szörnyszülöttet, s azt sem jelenthetjük ki egyértelműen, hogy e modell korunk szüleménye. Éppen Kant családkoncepciója az, ami rádöbbenthet bennünket: hasonló elgondolás már a XVIII. században született. Feltételezhetnénk, hogy e korszak gondolkodója a legelemibb emberi csoportot, a családot teljesen szerves, tovább nem bontható egységként definiálja, ám látni fogjuk, hogy másként van: Kant családmodellje meghökkentően modern.

Az erkölcsök metafizikáját olvasva, a nemi szervek kölcsönvételi szerződését tanulmányozva elsőként talán az juthat eszünkbe, hogy ez a felfogás nemcsak modern, kétségkívül igen száraz is. Kant így ír: „A nemi közösség (commercium sexuale): két ember nemi szerveinek és képességének közös használata.”³ Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy a szerző az újkor azon folyamatába illeszkedik be, amely a közösség természet adta közvetlenségét tagadja. Hegel ehhez a közvetlenséghez kíván majd visszakanyarodni, ezért hangsúlyozza a teljességet, mint amiben a család is helyet kap, vagy amit maga a család is megteremt. Kant modellje ennél elvontabb, azt mondja ki, hogy az atomizált individuumok között csupán szerződés garantálhat bármifajta összetartozást. A „házastársi együtthálás”⁴ azonban, mellyel beteljesedik a házassági szerződés, nem öncélú: mint ahogyan az ókori filozófusok, Platón és Arisztotelész modelljében⁵, a szexuális kapcsolat fő célja itt is az utódnemzés, ám korántsem olyan abszolút mértékben, mint az említettek esetében. Kant leszögezi, hogy a házasság voltaképp e cél kitűzése nélkül is működőképes lehet: „Meglehet, a természet célja, hogy gyermekeket nemzzünk és neveljünk fel, s ezért plántálta belénk a nemek egymás iránti vonzalmát, ámde a fenti kapcsolat jogszerűségéhez nincs arra szükség, megházasodó ember ezt a célt tűzze ki maga elé – különben azonnal megszűnne a házasság, mihelyt abbamarad a gyermekek nemzése.”⁶ Első olvasásra talán nem is tűnik számunkra különösen jelentősnek ez a mondat, hiszen logikus a gondolat: az utódok utáni vágy természetes motivációja lehet a házasságnak, ám ez a szerződés semmiképp nem lehet konfliktusmentes, ha tartópillére nem a házastársak közötti elemi ragaszkodás. Azonban ha áttekintjük az ókor már említett szerzőinek gondolatmenetét, vagy betekintünk egy középkori gondolkodó, Aquinói Szent Tamás koncepciójába⁷, láthatjuk, hogy az újkor és Kant rendszere milyen gyökeres változásokat hozott.

Ebben a gondolatmenetben tehát az utódnemzés nem egyetlen motiváló ereje a házasságkötésnek, ha azonban a házastársak szülőkké lesznek, kötelesek gondoskodni gyermekükről mindaddig, míg az képessé nem válik önmaga fenntartására.⁸ Talán megdöbbenünk, hogy a szerző szükségesnek látja kategorikusan kijelenteni ezt (s nem tűnik természetesnek, magától értetődőnek számára), azonban pontosan az ilyen jellegű kijelentésekből állapíthatjuk meg: Kant valóban szerződéses viszonyként tekint a családi élet minden relációjára. Különös hangsúllyal igaz ez a szülő-gyermek viszonyra, miután a szerző leszögezi: a gyermek akaratán kívül létrehozott személy, akit szülői éppen azért kötelesek ellátni és felnevelni, mert beleegyezése nélkül hívták életre.⁹ E megállapítás támasztja alá azt a tényt, hogy a gyermek nem tartozik felnevelése anyagi megtérítésével szüleinek. Kant fontosnak tartja megemlíteni, hogy az utód nem köteles visszafizetni a reá pazarolt anyagiakat, mindössze háláját kell lerónia: „…mindez az elbocsátás (emancipatio) idejéig érvényes, amikor a szülők lemondanak a parancsolás apai jogáról és az addigi gondozás és fáradozás költségeinek megtérítésére vonatkozó mindenfajta igényről; a nevelés befejeződése után a gyermekek ilyen irányú (a szülőkkel szembeni) kötelezettségét csak, mint erénykötelességet, jelesül mint hálát vehetik számításba.”¹⁰

Gondoljunk csak vissza a Csányi által meghatározott egyszemélyes csoportra. Láthatjuk, mennyire megelőlegezi Kant gondolkodása e fogalom létrejöttét, hiszen ő sem ír másról. Ha ugyanis nem evidens és mindenképp szabályozásra szoruló folyamat a gyermekek felnevelésének anyagi támogatása, akkor szülő és gyermek közt sincs végleges összeforrottság. Sőt némi túlzással azt mondhatjuk, hogy míg a gyermek számára nem kért ajándék az élet, melyet szüleitől kapott, a szülők kötelesek vállalni gyermekük felnevelésének nyűgét, s ettől csak akkor szabadulhatnak, ha a gyermek nagykorúvá válik. „A ház gyermekei, akik a szülőkkel együtt családot alkottak, eddigi függőségük felmondását célzó bármifajta szerződés nélkül is, pusztán azáltal, hogy képessé válnak fenntartani magukat (ami részben a természetes nagykorúság elérésével, s általában a természet általános menete szerint, részben sajátos természeti tulajdonságaik nyomán következik be), nagykorúvá (maiorennes), azaz a maguk urává (sui juris) válnak, és ezt a jogukat külön jogi aktus nélkül szerzik, tehát pusztán a törvény által (lege) – neveltetésükért semmivel sem tartoznak szüleiknek, azok viszont ugyanilyen módon szabadulnak meg a gyermekek iránti kötelezettségektől.”¹¹ A szerződés tehát megszűnik, ám bármifajta fájdalmas felhangot nélkülözve. A szülők megkönnyebbülhetnek, hiszen gyermekük eltartásának felelőssége nem vonatkozik többé rájuk, ugyanakkor a gyermeket sem terheli neveltetésének anyagi fedezete. Korrekt, higgadt és ésszerű változtatás történik, nem úgy, mint ugyanezen eset kapcsán Hegel modelljében. Érdemes egy pillantást vetnünk rá az összehasonlítás kedvéért, ugyanis ebben a közösségben komoly trauma a gyermek kiröppenése a családi fészekből. Hiszen ha feltételezzük, hogy a család a teljesség hordozója, s önmagában véve egység, akkor ez az egység megbomlik azáltal, ha a gyermekek elhagyják eredeti családjukat és férj-feleség relációba kerülve újat alapítanak.

Mind Hegel, mind Kant modellje kapcsán érdemes azonban megemlíteni, hogy egy-egy személy (tekintsük akár önálló individuumnak, akár elsősorban családon belüli létezőnek) a legtöbb esetben nem csupán egy relációrendszer részese. Az újonnan férj-feleség viszonyba lépő ifjú megmarad a szülő-gyermek kapcsolat részeseként is, sőt hamarosan új szülő-gyermek viszonyba kerülhet gyermeke megszületésével. Érdemes tehát felvetni a kérdést: mennyiben rongálódik valójában eredeti családjában való részvétele azáltal, hogy elhagyja a szülői házat? Valóban megbontja a feltételezett totalitást ez a mozzanat? Nehéz erre egyértelmű választ adni, ám Hegel modelljének paradigmarendszerében maradva kijelenthetjük, hogy folyamatos felbomlás nélkül lehetetlen is lenne a teljességet újra és újra megteremteni. Ahhoz, hogy fenntartsuk, továbbvigyük, mindenképpen először meg kell bontanunk, hiszen csak a szülőktől való elszakadás árán jöhet létre új család, amely átrendezi az azt létrehozók eddigi relációrendszerét. Kantnál ez teljesen problémamentes, hiszen csak arról van szó, hogy egy felbomló szerződést egy másik követ: a szülő-gyermek viszony megszűnésével feltehetően új házassági szerződés jön létre, majd az új házasok gyermekének megszületésével egy időben helyet kap az új, szülő és gyermek közötti szerződés. 

Felvetődhet a kérdés, hogy Kant koncepciójában a szerződés megszűnése mennyiben azonos a szülő-gyermek kapcsolat devalválódásával. Hiszen az olvasó először talán hitetlenkedik e méltán száraznak mondott, elvont szerződéses rendszer kapcsán, s hajlamos megfeledkezni arról, hogy némileg továbbgondolva esetleg nem is bizonyul olyan lélektelennek ez a gondolatmenet. Ami ebben a továbbgondolásban segíthet nekünk, az a gyermekek már említett hálakötelezettsége: Kant hangsúlyozza, hogy a gyermek nem köteles a reá fordított anyagiakat megtéríteni, hálával azonban tartozik szüleinek. S itt máris az az észrevételünk lehet, hogy akár az anyagiakat is könnyebb előteremteni, mintsem hálával adózni akkor, ha az nincs meg eredendően a gyermekben. Véleményem szerint Kant gondolatmenetében semmiképp sem ez a kikényszerített hála kap szerepet, hanem a tényleges érzület. Ha pedig ez eredendően megvan, mégsem olyan száraz és minden tekintetben szerződésszerű a szülő és a gyermek relációja. Ami a gyermek felnövésével elmarad belőle, az éppen ez a szerződésszerű vonás, ám ennek hiánya akár többletet is teremthet, s a szülő-gyermek kapcsolatban új távlatokat nyithat.

Két gyökeresen eltérő modell

Kant családmodellje persze önmagában véve is sajátos, valódi jellegének érzékeltetése azonban könnyebb, ha egy másként gondolkodóval állítjuk összefüggésbe. Hegel idevágó gondolatainak elemzése azonban nem csak emiatt indokolt, hanem azért is, mert ő maga is utal Kantra A jogfilozófia alapvonalai című művében: „Régebben, különösen a legtöbb természetjogban a házasságot csak fizikai oldaláról nézték, aszerint, ami természettől fogva. Csak mint nemi viszonyt tekintették, s minden út a házasság többi meghatározásához zárva maradt. Épp oly durva azonban, ha a házasságot mint polgári szerződést fogják fel – olyan felfogás, amely még Kantnál is előfordul, ahol a kölcsönös akarat-elhatározás az egyénekre nézve szerződést köt, s a házasságot kölcsönös szerződésszerű viszony formájává alacsonyítják le.”¹² Hegel hangsúlyozza, hogy a házasság célja magasabbrendű minden természetből fakadó determinációnál, „erkölcsi cél, amely oly magasan áll, hogy minden egyéb vele szemben erőtlennek és neki alávetettnek tűnik”¹³. Ez a magasan álló cél természetesen nem szorul arra, hogy szerződések szabályozzák.

Hegel a házasság valódi tartalmáról már korábbi művében, a jénai reálfilozófiában is szót ejt, hangsúlyozva, hogy e köteléknek semmi köze bármifajta formális szerződéshez.¹⁴ Az eggyé válás itt oly mértékű, hogy bátran beszélhetünk a két fél tudatának kicserélődéséről, azonosulásáról.¹⁵ Később a gyermek is részesévé válik e kölcsönösségnek: a nevelés által magáévá teszi szülei tudatát.¹⁶ Ily módon minden családtag részesülhet az egység sajátos formájában: „az egyén önmagát szemléli a másikban”.¹⁷ Ez az egység kétségtelen módon rendkívül üdvösnek tűnik, azonban nem mentes a fent már tárgyalt problémától, annak a ténynek meglététől, hogy a gyermek egy idő után elhagyja eredeti családját. Hegel maga is belátja: koncepciója nem problémamentes, hiszen a tudatok fent említett kicserélődéhez az egyénnek először meg kell szüntetnie önmagában zárt teljességét, azáltal ugyanis, hogy az individuum „a másik tudatába helyezi magát, megszünteti a másik egyediségét.”¹⁸ Ez az eredendő egyediség Hegel szerint sem talmi fogalom: reálisan létező, s lerombolása fájdalmas merénylet lehet az egyén ellen. Látható tehát, hogy Hegel sem tagadja: az individuum az egységbe való beilleszkedés által nem csupán nyer, de valamilyen formában veszít is, hiszen a közösségben megtapasztalható teljesség érdekében fel kell adnia eddigi magáértvaló teljességét. Ha azonban végigküzdötte magát az egységbe való belesimulás stációin, részese lehet azon totalitásnak, amelyet csak a családban való lét által tapasztalhat meg.

Első pillantásra tehát úgy tűnhet, Hegel problémamentesnek hiszi a családtagok egységbe forrását, láthatjuk azonban, hogy ez nincs teljesen így. S szintén nem helytálló első benyomás lehet az olvasó számára annak feltételezése, hogy a család valamiféle arcnélküli massza, melyben mindenki elveszíti sajátos jellegét. A szellem fenomenológiájában a szerző rávilágít arra, hogy az azonosulás semmiképp sem valamifajta unalmas egyformává válás. Ennek bemutatására jó példa lehet a fivér-nővér viszony: a fiú és a lány (a későbbi férfi és nő) is önmaga marad, és sajátos egyéniségét, „fajtáját” adja hozzá a másikhoz. Hegel rámutat a két nem közötti alapvető különbségre, amely éppen azáltal csúcsosodik ki, hogy a két különböző nemű családtag között kizárt a szexualitás, hiszen testvérek. „A fivér… a nővérnek a nyugodt, egyforma lény általában, a nővér elismerése a fivérben tiszta és nem vegyül természetes vonatkozással; az egyediség közömbössége és erkölcsi esetlegessége ennél fogva nincs meg ebben a viszonyban; hanem az elismerő és elismert egyes személyes én mozzanatának szabad itt érvényesíteni jogát, mert a vér egyensúlyával és a vágy nélküli vonatkozással kapcsolatos. A fivér elvesztése ezért pótolhatatlan a nővérnek, s ennek kötelessége a fivér iránt a legnagyobb.”¹⁹

Felvetődhet a kérdés, hogy ez a feloldódásban is meglévő önazonosság megvan-e a házastársak között, s hogy a szexualitás, a testileg is eggyéforrt állapot mennyiben vezet énünk jelentősebb elveszítéséhez. Joggal kérdezhetjük ezt, hiszen Hegel a férj-feleség viszony kapcsán nem is említi, hogy a felek megmaradnának nemek szerinti önazonosságukban. Az individuális vonások megőrzése egyedül a fivér-nővér reláció során vetődik fel, s nem utolsósorban annak kapcsán, hogy a két testvérnek egy idő után más-más helyen, nem egymás körében kell keresniük a jénai reálfilozófiában már említett teljességet: a fivér feleséget keres, a nővér férjhez megy, s mindketten egy-egy új család tagjaivá válnak. Valószínűnek tűnik, hogy ebben az új családban más relációba kerülve az eddig megtartott önazonosság helyett az eggyéforrás vár a testvérekre, ki-ki saját házastársával való viszonyrendszerében veszíti el egykori körülhatárolt önmagát.

A kísérlet tehát, hogy közelítsük egymáshoz Kant és Hegel családmodelljének jellemzőit, kudarcba fullad. Le kell szögeznünk, hogy két teljesen különböző modellről van szó, melyeket legfeljebb összehasonlíthatunk, ütköztethetünk egymással. Az egyik jó kontrasztul szolgálhat a másiknak, jelen esetben Hegel Kantnak. De vajon helytálló-e formabontó családmodellről beszélni Kant esetében? Természetesen ez csak akkor ésszerű, ha – mint koncepciómban is – Platón, Arisztotelész és Hegel családmodelljét vesszük alapul. Mint láthattuk, Platón esetében az is kérdéses, hogy beszélhetünk-e egyáltalán családmodellről. Az azonban mindenképp ide kapcsolja gondolatmenetét, hogy a férfi-nő reláció egyetlen céljának az utódnemzést tekinti. Arisztotelész is ezt hangsúlyozza, Hegel pedig azáltal teszi evidenssé ezt az elvárást, hogy a családban való totalitás megtapasztalásához szükség van a férj-feleség reláció mellett a szülő-gyermek és a testvérek közötti viszonyra is. Kant, mint láthattuk, hangsúlyozza, hogy a házassággal megjelenő családi közösség (pontosabban: szerződéses viszony) működőképességét és létjogosultságát nem szünteti meg a gyermekek hiánya. S ő az egyetlen, aki az említett szerzők közül szerződéses viszonyként tekint a családon belüli kapcsolatrendszerre.

Kant tehát meglepően új nézeteket fogalmaz meg nemcsak elődeihez képest, de Hegelhez mérten is. Hegel szándéka, mint már említettem, a visszakanyarodás a Kantot megelőző modellek teljességképéhez. Kant filozófiáját tehát ebben a közegben méltán nevezhetjük kivételnek, sőt gyökeresen másnak, mint a már említetteket. Nem szabad azonban elvonatkoztatnunk attól, hogy ez a rendszer bizonyos tekintetben hasonlít Arisztotelész és Hegel gondolatmenetéhez: Kant is minden részletre kitérően fogalmazza meg a családról alkotott nézeteit. A továbbiakban egy olyan koncepciót vizsgálunk meg, amely a család vonatkozásában nem a teljesség igényével készült, azonban meglepően újszerű, különös a fent tárgyaltakhoz képest.

Esetlegesség és szórakozás

Hume Értekezés az emberi természetről című művében egészen sajátos családkoncepció fedezhető fel. Kant kortársa a szenvedélyek egyikeként elemzi a rokonok iránti szeretetet, azt hangsúlyozva, hogy a szeretet illetve a gyűlölet nem csupán bizonyos ok (pl. rokonszenves vagy ellenszenves tulajdonságok) okozataként jöhet létre. Speciális fajtája a szeretet kialakulásának, ha valaki személyes kapcsolatban áll velünk: a kapcsolat szorosságának foka határozza meg a szeretet mértékét, tekintet nélkül a szeretett személy egyéb tulajdonságaira.²⁰ „A vérrokonság az emberi szellem számára a lehetséges legszorosabb köteléket hozza létre a szülői szeretetben, és, bár arányosan kisebb mértékben, hasonló érzelmeket vált ki a távolabbi rokonok között is. De nem csak a közös származás tesz ilyen hatást, hanem kivétel nélkül minden összetartozás.”²¹ Ez utóbbi mondat az, amely szöget üthet fejünkbe. Hume a továbbiakban bővebben is kifejti, hogy nem csak családtagjaink iránt érezhetünk ilyen ösztönös köteléket, de bárki más iránt fellángolhat bennünk ez a szeretet, aki valamilyen módon hasonlít hozzánk²².

A hasonlóságon, bizonyos azonosságon kívül még egy igen figyelemreméltó és elgondolkodtató okát ismerteti az ilyen alapvető kötődéseknek: „Egy másik, ezzel párhuzamos jelenség az ismertség, amely rokoni kapcsolat nélkül is szeretetet és baráti érzületet kelt. Amennyiben megszokjuk valakinek a társaságát, és nagyon meghitt viszonyba kerülünk vele, úgy, bárha semmiféle kiváló tulajdonságot nem fedezünk fel benne érintkezésünk során, mindenképpen előnyben részesítjük az illetőt, még az olyan idegenekkel szemben is, akik legjobb meggyőződésünk szerint sokkal érdemdúsabbak nála.²³

Nem kétséges tehát az, hogy Hume rendszerében bizonyos esetlegességgel bírnak ezek a kapcsolatok. Míg Hegel a családot abszolútumként jellemzi, s Kant is korrekt szerződés által szabályozott együttélésként, Hume szemében létezhet átjárhatóság e közösség határmezsgyéjén, nem olyan sérthetetlen gömb, mint Hegelnél, inkább valamiféle konkáv testhez hasonlítható, amelyből vezethet ki, s majd ismét befelé út. Hume filozófiájában a családi kapcsolatok nem azért olyan erősek, mert sajátosak, egyedülállóak, semmi máshoz nem hasonlíthatók (mint Hegelnél), pusztán azért, mert itt a szeretet fokozottabban van jelen, mint más relációkban. Hegel rendszerében ez valamiféle teljesen sajátos szeretet, Hume számára viszont voltaképp teljesen ugyanolyan érzés, mint amit más, családunkon kívüli személy iránt is érezhetünk – csak többnyire erősebb.

Pascal gondolatmenetének nyomán haladva azonban talán még megdöbbentőbb következtetésre juthatunk: Hume ezen viszonyrendszerek szorgalmazását egyenesen a szórakozáshoz hasonlítja.²⁴ Bár lehetséges, hogy egyelőre túlzás a szórakozás szót használni, hiszen e terminus hangsúlyozottsága csak akkor válik relevánssá, ha evidens asszociációnkat, Pascal Gondolatok című művének néhány mondatát is társítjuk gondolatmenetünkhöz. Egyelőre azonban Hume fejtegetéseinél kell maradnunk, aki azt hangsúlyozza, hogy miután az emberi szellem nem képes beérni önmagával, kénytelen olyan idegen, lényétől mindenképp különböző tárgyakat keresni, melyek eleven benyomást tesznek rá, és megmozgatják életerőit. A legevidensebb erre kínálkozó alkalom a társasági élet, hiszen az emberi közösségben találjuk meg minden tárgyunk közül a legelevenebbet. A rokonok és családtagok iránti szeretet nem másból, mint ebből a tényből fakad evidens módon. Ha ugyanis rövid időre még az idegenek társasága is kellemes számunkra, mivel gazdagítja a valóságot, ösztönzi a képzeletet, különösen üdvösnek kell találnunk rokonainkkal és családtagjainkkal való kapcsolatunkat, mely ugyanezt folyamatosan képes biztosítani.²⁵

Mint láthatjuk, itt tényleg csak erről van szó. Az ember képtelen elszakadni azoktól a külső tárgyaktól, melyek lekötik figyelmét, melyekbe – jobb híján – valósággal belekapaszkodhat, hiszen a túléléshez elengedhetetlen számára, hogy megfeledkezzen önmagáról. Miután az emberekkel, s végső soron a családtagokkal való kapcsolat sem vezethető vissza egyéb okra, célszerűnek tűnik most már valóban megvizsgálnunk a szórakozás fogalmát, melynek bővebb kifejtését Pascal filozófiájában találhatjuk meg.

Ha ezen az úton indulunk el, valóban eljuthatunk a családi kapcsolatok szükségszerűségének végső megkérdőjelezéséig, hiszen Pascal a szórakozást hangsúlyosan úgy határozza meg, mint olyan tevékenységet, amely arra hivatott, hogy elterelje figyelmünket a lényegről.²⁶ Azt gondolhatnánk, hogy ez a fogalom nem takar egyebet, mint az élvezetek parttalan hajhászását, ám Pascal rámutat: korántsem erről van szó. Szórakozásnak minősül a munka, a tudományos kutatás, vizsgálódás is, és minden, látszólag egyáltalán nem üdvtelen és haszontalan cselekedet, amely nem magára a szorosan vett lényegre utal.²⁷ Ami ugyanis – Pascal szerint – az emberi élet kvintesszenciáját kell hogy képezze, nem más, mint a lét végső értelmén való tűnődés, s az arra irányuló folytonos és fáradhatatlan törekvés, hogy megragadjuk ezt a lényeget.

Ebben a szövegösszefüggésben voltaképp a családi kapcsolatokat sem értelmezhetjük másként, mint olyan tényezőket, amelyek csupán gátjául szolgálnak a lét leglényegét megragadni kívánó törekvéseinknek. Ha tehát Kant koncepcióját kezdetben hajlamosak voltunk kakukktojásként kezelni, Hume és Pascal gondolatmenetét elemezve rájöhettünk, hogy csak viszonyítás kérdése, mennyiben extrém egy-egy elmélet. Kant ugyan tagadja az egyének totális összeforrottságát a család közösségében, azonban a korrekt szerződésen nyugvó viszonyrendszer létjogosultságát sohasem vitatja, s azt nem mondja ki, hogy a család nem speciális és a maga nemében egyedülálló összetartozási lehetőség az egyén életében.

Zárszó

Új nézőponttal és viszonyítási lehetőséggel találkozhatunk tehát Hume modellje kapcsán, vizsgálódásunkat nem az elemi összeforrottság kérdése határozza meg a családtagok között, hanem az, mennyiben speciális a viszonyuk más kapcsolatrendszerekhez képest. Eddig ugyanis abból indultunk ki, hogy a férj-feleség, szülő-gyermek és a testvérek közötti reláció legyen akár szerződéses, akár minden szerződést túllépően természetes, elemi ragaszkodás, mégiscsak valami egészen más, mint a családon kívüliekhez fűződő kapcsolat. Hume gondolatmenetét áttekintve azonban olyan koncepcióval is találkozhattunk, amelyben ez a reláció csak mennyiségében, nem pedig minőségében határozza meg az összetartozás fokát. Ebben a tekintetben tehát Kant modelljétől éppen úgy eltér, mint azon gondolkodók koncepciójától, akik között pedig éppen Kant képez kivételt. Az igazi kivételnek tehát Hume gondolatmenetét tekinthetjük, azzal együtt természetesen, hogy Kant a maga szempontjából a kezdeti felvetésünknek megfelelően szintén egyedülálló ebben a környezetben.

Természetesen joggal vetődik fel az a kérdés is, mennyiben kategorizálhatók ily módon a különféle családfilozófiák, hiszen nyilvánvaló, hogy ezek egy-egy filozófus munkásságának csupán apró töredékét képezik. Nem elhanyagolható azonban az a szempont, hogy ezen töredékek által fogalmat alkothatunk a szerzők gondolkodásmódjának egészéről, s ami még fontosabb: nyomon követhetjük egy olyan téma sokszínű tárgyalását, amely méltán kapott helyet a tárgyalt filozófusok gondolatmenetében. S mint láthatjuk, az ókortól napjainkig folyamatosan jelen van a család problematikája, akár olyan szerződésszerűen megfogalmazva, mint Kant koncepciójában, akár totalitásként, mint Hegelnél. Persze nem tudhatjuk, hogy ezek a koncepciók mennyiben bírtak normatív, s mennyiben leíró jelleggel. Gyanítható, hogy inkább a normatív jelleget közelítik meg, s korukban számtalan fajta realizálódással találkozhattak a szerzők. Lehetséges azonban az is, hogy a szerzett tapasztalatokat gyűjtötték egybe, s egészítették ki saját eredendő koncepciójukkal, mely filozófiájuk egészéből következik. Legyen akár így, akár úgy, számunkra mindenképpen azzal a felismeréssel szolgálnak, hogy miután mindannyian helyet adtak gondolatmenetükben e témakörnek, lényegi kérdésnek tartották azt. Azzal pedig, hogy akadtak közöttük meghökkentően új, formabontó modellt létrehozók is, méginkább sokrétűvé tették e témakör egyébként is szerteágazó megközelítését.

 

BIBLIOGRÁFIA

Arisztotelész: Eudémoszi etika (ford.: Steiger Kornél), Gondolat Kiadó, Bp., 1975.

Csányi Vilmos: Az emberi természet, Vince Kiadó, Bp., 2000.

Hegel, G. W. F.: A jogfilozófia alapvonalai (ford.: Szemere Samu), Akadémiai Kiadó, Bp., 1971.

Hegel, G. W. F.: A szellem fenomenológiája (ford.: Szemere Samu), Akadémiai Kiadó, Bp., 1979.

Hegel, G. W. F.: Ifjúkori írások (ford.: Révai Gábor), Gondolat Kiadó, Bp., 1982.

Hume, David: A rokonok iránti szeretetről, in.: Értekezés az emberi természetről (ford.: Bence György), Gondolat Kiadó, Bp., 1976.

Kant, Immanuel: Az erkölcsök metafizikája (ford.: Berényi Gábor), Gondolat Kiadó, Bp., 1991.

Pascal, Blaise: Gondolatok (ford.: Pődör László), Szukits Könyvkiadó, Szeged, 1996.

Platón: Az állam (ford.: Jánosi István), Lazi Könyvkiadó, Szeged, 2001.

Szent Tamás, Aquinói: Előadások a Tízparancsolatról (ford.: Gecse Gusztáv), Seneca Kiadó, Bp., 1993.