Emberi színjáték – „vonal alatt”

Kosztolányi Dezső: Tere-fere

Amikor – közel húsz éve – a Petőfi Irodalmi Múzeum egyik bibliográfiai gyűjtője, nem titok: feleségem, Lakatos Éva, felfedezte a Bácsmegyei Napló nevezetes  szerkesztői üzenetét, mely szerint a lap aláírás nélkül vezetett Tere-fere rovatát Kosztolányi Dezső írja – távolról sem gondoltam,  hogy e néhány szavas hír nyomán a méltatlanul elfeledett közlemények egész sora fog napfényre kerülni, illetve vaskos kötetté testesedni, huszonhatodikként a költő összegyűjtött  műveinek huszonnégy és leveleinek huszonötödik könyvteste mellé.

Az ügy kisebb filológiai kuriózumnak tetszett. Az Országos Széchenyi Könyvtár meglehetősen hiányos állományából előkerült ugyan a Bácsmegyei Napló nem egy Tere-fere címet viselő cikke, de összességében annyira hiányosan, hogy ismeretükben legfeljebb egy lelkes figyelemfelhívásra vállalkoztam a Magyar Nemzet 1989-es évfolyamában (Ismeretlen Kosztolányi írások a Bácsmegyei Naplóban. 1989. szept. 23. 224.sz. 9.), szavaim mellé előveztve egy teljes „mintavételt” a rovatot indító 1924. május 11-i számból.

Vagy én nem voltam elég hangos, vagy a „minta” nem volt elég érdekes, vagy a rendszerváltást megelőző idők nem voltak fogékonyak az ilyen filológiai híradásokra – a közlésnek semmiféle visszhangja nem támadt, még a szorosan vett szakma sem vett róla tudomást. Réz Pál, a Kosztolányi-életműkiadás gondozója csak hümmögött a szerzőséget illetően. S én magam is elbizonytalanodtam e szellemes, de mégiscsak aláíratlan írások megítélésében. Legfőképpen azonban nem tudtam érdemben megismerni a Bácsmegyei Naplónak ezt a három évfolyamát, 1924 és 1926 között, amelyekben a Tere-ferék megjelentek, így hamvába  holt a kezdeti lelkesedés.

Időközben kezembe került a Dér Zoltán szerkesztette A Kosztolányi család levelezéséből című kötet (1988), amelyből kiderült, hogy a Tere-fere egyáltalán nem fantom. A levélírók rendszeresen emlegetik. Szinte minden Pestről jött levélben szó esik róla, kéziratairól, azok szerkesztőségbe juttatásáról, az értük járó honoráriumokról, felhasználásukról. Majd a további részletekről az is kiderült: e kétségtelenül izgalmas és érdekes írások megjelenése meglehetősen prózai körülménnyel függ össze. A Pesten élő költő ezeknek a cikkeknek a honoráriumával kívánta anyagilag is segíteni Szabadkán maradt családját. Édesapját 1924 húsvétján agyvérzés érte, amelyből felépült, de gyógyíttatása jelentős többletköltséggel járt.  1923 áprilisától ugyan Fenyves Ferenc főszerkesztő megnyerte gyerekkori barátját a lap külső munkatársának, aki minden héten rendszeresen küldte elbeszéléseit, készülő verskötetének költeményeit s legfőképpen a Pesti Hírlapban megjelenő tárcáit. Ám ha a korábbinál több honoráriumra támadt igénye, további ötletet kellett „kitalálni”, ráadásul olyat, amelyhez hetente rendszeresen vissza lehet térni. A  Tere-ferék forrásainál vagyunk.

Nem lenne igaz, ha azt állítanám, hogy ezek a mégoly megható életrajzi vonatkozások megismerését követően azon nyomban késztetést éreztem volna a Tere-fere folytatásainak az összegyűjtésére, annak ellenére, hogy Kosztolányi Dezső szerzősége most már bizonyosnak látszott: az élet maga igazolta ezt, azzal az új felfedezéssel, hogy 1926 decemberében az apa elhalálozását követően a rovat maga is rövidesen megszűnt.

Az így időben körvonalazott feladat: 1923 januárja és 1926 decembere közötti négy évfolyam több, mint ezer újságszámának figyelmes átlapozása önmagában is nyomasztónak tetszett. Amit még tovább bonyolított az a körülmény, hogy e négy évfolyamról csak virtuálisan beszélhetünk. Közkönyvtárainkban ugyanis állományuk mindenütt töredékes. Ha tehát módszeresen minden számát kézbe kívántam venni, pontos „térképet” kellett előbb készíteni: hol – mi van meg, hol – mit tudok kiegészíteni. A  budapesti Országos Széchényi Könyvtár, a szegedi Somogyi Könyvtár és az újvidéki Matica Srpska könyvtárra  végül együttesen meghozták a kívánt teljességet.

A végeredmény engem is meglepett. A három évfolyam Tere-fere folytatásai  vaskos, 500 oldalt meghaladó gyűjteménnyé terebélyesedtek, amely nemcsak tartalmában és önmagában tekintve is hallatlanul érdekes, hanem egyben néhány általánosabb megközelítést is felvet.

Elsőként a folyamatosan sorjázó írások műfaji hovatartozását kellene meghatározni.

A felvetés megválaszolása első pillantásra könnyűnek látszik. Az tudniillik, hogy a Tere-fere közlései az újságírásnak ahhoz a műfajához kapcsolhatók, amit tárcaként emlegetünk. Közelebbről megvizsgálva azonban rögtön kiderül, hogy ez a tetszetős címke eléggé képlékeny tartalmat takar. Tudományos meghatározás helyett csupán empirikus megközelítésben tudom körülírni: az újságírói szakma azok a az írásokat nevezi tárcának, amelyek elkülönülnek a lap tárgyszerű híranyagától, valamint az első oldalon található – politikai kommentárt vagy mozgósítás tartalmazó vezércikktől. Ezekkel szemben a tárca már az 1800-as évek közepén megjelenő könnyed, nem egyszer a szépirodalommal egyenértékű formában íródott, s közvetlenül a lap olvasmányosságát és érdekességét szolgálta. Erre az eltérésre a szedő illetve tördelő külön vonallal is felhívta a figyelmet. A „vonal alatt” közölve e felpörgetett tartalmú írásokat, amelyeknek nemcsak lapon belül kellett versenybe szállni az olvasó érdeklődéséért, utóbb a hirtelen megszaporodott sajtótermékek közötti versengésben is.

 (Amikor azonban a húszas évek tárcáiról szólok, azt is el kell mondanom, hogy akkor még kizárólag betű-betű elleni harcról volt szó. Az ún. vizuális tömegkultúra még csak születőben, a mozik csupán némafilmeket vetítenek, a tv-nek még a gondolata is épp hogy felvetődött, s a rádió is inkább kuriózum, mint ellenfél, legalábbis magyar földön, ahol az első rendszeres rádióadás csak 1925 decemberében indult. Az újság változatlanul a vezető médium, közleményeinek még nem támadt számottevő versenytársa.)

A tárca legismertebb, „klasszikus” válfajának azok az írások számítanak, amelyek anti-fikcióként egy-egy konkrét eseményhez, jelenséghez vagy személyhez kapcsolódnak, ehhez fűznek kommentárokat. Esetenként azonban megelégszenek azok körvonalainak puszta felvillantásával, s a tényeket  hagyják önmagukért beszélni. Példaként hadd idézzem fel Kosztolányitól a vadhús-kereskedésben segédkező idős asszony alakját, akinek egyetlen társa – egy cica, amely éjszakánként melléje bújik (Öreg nénike és a macska); a tettének súlyát fel sem fogó gyilkosét (Máté-Tóth); a pénzért „dolgozó” koplalóművészét (A műkoplaló üvegketrecében); majd kisebb-nagyobb közösségekre térve: a vasárnap délutánonként Buda egyik terecskéjén összegyűlő és trécselő német cselédlányokat (Együtt, mindig együtt); a színdarabok sikerét vagy bukását eldöntő színházi közönséget (Ezerszemű cézár); illetve tárgyak világából szemelgető Jaguár-szappan, Testvéri kalap, Budapesti földrengés címűeket, amelyek annak idején a Bácsmegyei Naplóban is mind megjelentek.

A tárcák mibenléte azonban nem csupán ennyiből áll, végső soron nem lehet határozottan körülhatárolni: az előbbi meghatározás említett „esemény” például lehet akár színházi előadás vagy elolvasott könyv, s ekkor máris a kritika területén vagyunk, bár az ilyen írás is – szubjektív hangvételével – túllép a hagyományos kereteken, s egyértelműen tárcaként jellemezhető.

Kosztolányi Dezső maga is a tárca kiemelkedő művelője volt. Szépírói munkásságát – újságíroskodásával alapozta meg. Írásainak nem kevesebb, mint a felét, a bevezetőben említett 24 kötetből 12-öt a napilapokban szétszórt tárcái töltik meg: a „klasszikusként” jellemzett pillanatképektől és kommentároktól a színházi előadások és szépirodalmi művek villanatain át az irodalmi portrékig és nyelvvédő cikkekig. Igaz, utóbbiak – különösen a magyar irodalom és a külföld jeleseit bemutató portrék – a múlt század húszas és harmincas éveiben – már formálisan nem „vonal alatt” jelentek meg; többségüknek nem a főlap adott helyett, hanem annak heti melléklete a Pesti Hírlap Vasárnapja. A lényegen, az írások szellemiségén ez a körülmény mit sem változtat: a Virgá Benedeket, Arany Jánost, Herczeg Ferencet vagy Babits Mihályt bemutató portrék megőrizték a tárcák frissességét, az ábrázoltakkal élő, személyes ismerősként szembesül bennük az olvasó. Ugyanúgy, mint ahogy a hétköznapok névtelen hőseivel, a bábával, a rikkanccsal vagy a mosónővel, az Alakok  című sorozatban.

Az életműnek ezt a részét a Szépirodalmi Kiadó életmű-sorozata jól elkülönített kötetekben tette közzé: a „régi” magyar irodalom képviselőit a Látjátok feleim, a kortársakat az Egy ég alatt, a külföldieket az Ércnél maradandóbb címűekben, a nyelvhelyességi írásokat a Nyelv és lélekben, a külföldi riportokat az Európai képeskönyvben vagy a különféle foglalkozásokat felvonultató portrékat a Bölcsőtől a koporsóig címűben. Sajnálattal kell megállapítanom, hogy ezekkel a kötetekkel és az ún. „klasszikus” tárcákat összegyűjtő társaikkal (Álom és ólom 1904–1913, Füst 1914–1920, Hattyu 1921–1927, Én, te, ő 1928–1932, Sötét bújocska 1933–1936) mind a mai napig nem foglalkozott érdemben irodalomtudományunk. Holott véleményem szerint, a tárca műfajában születettek miben sem marasztalhatók el a hagyományos műnemekkel szemben. S talán nem járok messze az igazságtól, ha előlegezem: amit Kosztolányi publicisztikájában létrehozott, az – regényeihez és elbeszéléseihez hasonlóan – a magyar próza egyik legjelentősebb teljesítménye.^*

A Tere-fere rovatban szereplő írások ugyan – annak ellenére, hogy szintén nem „vonal alatt” jelentek meg, hanem a hétvégi szám kulturális részébe tagoltan, mégis egyértelműen tárcáknak minősülnek, könnyed hangvételük, szellemességük, olvasmányos tartalmuk nyomán egyértelműen a lapnak abba a részébe tartozóak, amelyet a tárca, a tárca különféle változatai számára volt fenntartva.

Ugyanakkor azonban azt is meg kell állapítanunk, hogy e címében – a közvetlen baráti csevegésre utaló – rovat gyakorlatilag a tárca egyetlen eddig említett formájához sem hasonlíthatók folytatásai nem kötik le magukat egyetlen témához sem, pergő képekben egyikről a másikra váltanak, a pletykázó ember sajátos „logikájának” párhuzamaként. Példaként  kiemelt mintánkkal szellemes aforizmákkal  indul Shaw  egyik új színdarabjából: röviden beszámol egy fakír önmagán végzett kísérletéről; ezt követően egy teremberendezés gondjait villantja fel, majd a dohányzásról való leszokás módszereit ismerteti; röviden az ügyvédek védőszentjéről is szót ejt, hogy felvetéseit a rádiónak a mentőszolgálatban való hasznával zárja.

Bevallom, nem igen tudok a tárcának hasonló alfajáról. Talán a napi vagy heti  jegyzettel tudnám rokonítani, amelyben annak írója a hömpölygő napi hírfolyamból egy kiemelt vagy kiragadott jelenséghez fűz véleményt vagy kommentárt. Rovás, Aprópénz, Mit szól hozzá? címmel közölt ilyen jellegű tárcákat a két háború között Az Újság, a Mai Nap,  illetve a Nemzeti Újság. Az elsőt Pázmándy Dénes, a másodikat Kóbor Tamás jegyezte.

A megoldás kulcsát azonban nem a külső hasonlitgatásokban látom. A Tere-fere írások lényegét akkor érthetjük meg igazán, ha rekonstruáljuk: hogyan, milyen céllal jöttek létre. Mint láttuk, fennállt egy nagyon is prózai igény: egy tiszteletre méltó cél, amelynek érdekében egyik hétről a másikra meg kellett kétszerezni a  Bácsmegyei Naplótól várható tiszteletdíjat, illetve annak a kézirat fedezetét. „Klasszikus” tárcával, továbbá színházi vagy könyvkritikával ezt egyszerűen időben nem lehetett volna teljesíteni, hiszen ezalatt Kosztolányi az Aranysárkány, a Pacsirta majd az Édes Anna című regényein dolgozott. Olyan élményforrást kellett kitalálni, amely könnyen elérhető, s amelynek tartalma percek alatt, mondhatni „azonnal” hat és fellobbantja a közlésvágyat. Nem kétséges, a húszas évek közepén ilyen frissen pergő intellektuális élményforrásként csak a napisajtó jöhetett szóba. „Csak” gyakorlott szem kellett hozzá, hogy a megfelelő – rendszerint külföldi – hír és a közvetítő szándék – összeszikrázva – egymásra találjon.

Hogy mi ömlött be ilyen módon a Tere-fere 500 oldalába. ez lenne vizsgálódásunk másik kérdésköre. 

Bevezetőként Kosztolányi „merítéséről” kell  szólnom. Arról, hogy igen tisztességesen nem a könnyebbik megoldást választotta: nem a hazai sajtóból mazsolázta ki a külföldi vonatkozásokat,  hanem az eredeti lapokat forgatta, első kézből szerezve be a híranyagot. (Az egykori kávéházakról, ahol ezt könnyedén megtehette, már tettem említést a Tere-fere kötetének bevezetésében.) Feltűnő, hogy Kosztolányi hivatkozásaiban mennyire az angol nyelvű sajtó dominál: a tekintélyes és nagy múltú  Obsever vagy a Spectator, a mozgékony Morning Post, a Daily Telegraph, a Daily Chrocile, a leggyakrabban idézett Daily Mail, a csípős hangú Daily Sketch, az angol humort megszólaltató Punch, az egyik legtekintélyesebb „vidéki” hírforrás, a Mancherster Guardian, végül a tetszetős és igencsak friss hangvételű Illustrated London News. Feltűnő viszont a francia sajtó mérsékelt jelenléte. Elvétve kerül szemünk elé a napilapok közül a Le Temps, vagy az orosz emigránsok kezén lévő párizsi Dni című. A francia nyelvterületről Kosztolányi inkább csak a hetilapokra és folyóiratokra hagyatkozott, mint például a Revue Hebdomadaire vagy a Nouvelle Revue Français. Hasonló a helyzet a német nyelvű sajtóval is, ahonnan csak a bécsi liberális Neue Freie Presse, illetve a Berliner Tageblatt keltette fel Kosztolányi figyelmét. Viszont külön is meg kell említenünk az olasz Coerriera della Serat és a spanyol El Solt, amelyekhez rendszeresen vissza-visszatért.

E távolról sem teljes felsorolás már önmagában is érzékeltetni képes azt a mérhetetlen bőséget, amelyből a Tere-fere írója könnyű kézzel és varázslatos gyorsasággal teremthette elő mindazt, amit rendszeres heti penzumához szükséges látszott.

Több évtizednyi távlatból visszatekintve a legizgalmasabb kérdésnek az látszik: mi is volt az, ami e hatalmas ismerethalmazból a Tere-fere 104 folytatásában, egy-egy közlésre 6-6 témát számítva: e 104 folytatás 624 „pillanatfelvételében” kiemelt és megörökített?

(S az így kijött számhoz gondolatban hozzá kell adni a Tere-ferével párhuzamosan megjelenő Tudja-e? című  rovat 36 folytatását is, amelyek arculata legfeljebb abban különbözik az előzőtől, hogy „exponálásai” lassúbbak, kényelmesebben bánnak térrel és idővel.)

A „felszínnel” kezdem. Gyerekek beszélgetnek egymással:

–  Hogy hívják a bátyádat?

–  Nekem nincs bátyám.

–  És a nénédet?

–  Nekem nincs néném.

–  Hát akkor ki ver téged?

Vagy: anya és fia beszélget egymással. Péterke hazudott.

–  Ebben a koromban – feddi az anya – én sohasem hazudtam.

–  Nem? – kérdezi Péterke és elgondolkozik. – Mondd, mama, mikor kezdted el?… (145)^**

A humor, a csattanó szinte minden egyes egység záró mondatában megjelenik.

Arthur Keith angol antropológus a modern kor emberének  megnyúlt arcáról értekezik. Majd elmélkedését így fejezi be: Az ember arca folyton kisebesedik, de képe sok esetben nagyobb lesz… (156).

Latour Izabelláról, az angol cselédek képviselőjéről és sikeres  karrierjéről esik szó. Zárómondat: Volt gazdasszonyai, kik neves számban vannak, örülnek sikereinek. Főképp azonban annak, hogy már nincs náluk…” (161).

Az örökzöld tréfák sem maradhatnak ki.

Elhagyott pénztárca hever a Champs-Élysées-n. A vendéglőből távozók örömmel fedezik fel és mohón hajolnak le érte. A remélt zsákmány azonban – a kapualjban rejtőző és zsineget tartó tréfamester jóvoltából elugrik előlük… (155).

Még mindig a „felszínen” maradva: mellbevágó kuriozitások: kémtörténetek az első világháborúból, Mata Hari Budapesten (132., 425, 426.), az első „mészároskisasszony” Berlinben, aki a lapockák feldarabolását követően leveti a fehér köpenyt – és zongorához ül… (138.), a chemnitzi lakosok, akik még mindig kutyahúst esznek… (291), rejtélyes sírfelirat a yorkshire-i grófságban, hosszú  kutatás után kiderül. a kedves rokonok tapintatból gyorsírással írók közül meg az elhúnyt ledér életét… (198).

Majd jönnek az aktualitások: bajnokok esküje az 1926-os  olimpián, ti. arról, hogy dopping nélkül, becsületesen fognak rajthoz állni. Szelíd megjegyzés: már a görögök korában is szükség volt erre… (159). Egy másik hírcsokor 1926-ból. az un. szent év eseményei Rómában, a zarándokokról és a fekte színű női zarándokruhákról… (176).

Máris a divatnál tartunk, amelynek témája akkor is kimeríthetetlen volt: főleg a karcsú női ideálé, amelynek eléréséért az érdekeltek a fogyókúra legkülönb változatainak vetették alá magukat, s még a vivóleckéktől sem riadtak vissza (348.) Nem kis meglepetést kelt a már nyolcvan év előtt is működő kozmetikai „arcgyár” Londonban, amely a plasztikai „segítség” legkülönfélébb változatait kínálta (346.) A pálmát azonban kétségen kívül az éppen azonban az években tetőző bubifrizura divatja viszi el, történetek tucatjai tudósítanak a rövid haj hódításáról, mint a női önállóság jelképéről, a férjekkel való csendes vagy hangos küzdelemről, amely nem egyszer válásba torkollott. (236., 338.)

S vetnünk kell egy pillantást a titokban irigyelt félvilági élet látványosságaira is, a „modern” zenére és táncokra. Tájékozódhatunk a jazz születéséről, a nevesebb  jazz szólistákról, (358.) majd háttérként egyben arról a földrészről, Amerikáról, ahonnan mindez kiindult, s amelyet Európa készséggel csodált és utánzott.

A Tere-fere érdemlegesebb rétegei felé tartunk, amelyek egyre több tárgyszerű részletét közvetítetnek, s szinte testközelben érzékeltetik azt a másságot, ami öreg földrészünket egyszerre vonzotta és taszította. Ezúttal is csak címszavakban felidézve: a zsúfolt nagyvárosokat, a felhőkarcolókat, a „vértolulásos” közlekedési állapotokat  (421), az álságos szesztilalmat (Kosztolányi „száraztörvényként” aposztrofálja) (420), a politikai élet hangos kavargását, a választási színjátékokat (205), az európai szemmel elképzelhetetlen nagyságú vagyonok létrejöttét (206), s természetesen a pénz „rideg” hatalmát. Megcsodálva ugyanakkor a meredeken felfutó technikai fejlődést, Edison és követői bravuros találmányait (390), „záróképükként” felvillantva a mesterséges fény diadalát a Niagara vízesés látványos kivilágításban (287).

Amerika mellett Kosztolányi érdeklődése legalább azonos mértékben fordult kelet egzotikumai felé. S ebben az érdeklődésben a vezető szerepet Oroszország játszotta: A cári rezsim végnapjai és bukása (424, 380), a forradalom vezetői, Tuhacsevszkij marsall, a Vörös Hadsereg főparancsnoka, Lenin és felesége, Krupszkaja (230), a szovjet hatalom különféle intézkedései – a közoktatásban (400) a jogban: kíváncsisággal vegyes borzongással kísérve a volt uralkodó osztály tagjainak sorsát (484), az új házassági és válási szokásokat (476), a cári szobrok lerombolását (433), a lázadást kiváltó börtönviszonyokat (439).

Hasonló, de valamennyire lanyhább érdeklődés kíséri a közel- és távol-keleti eseményeket, nemkülönben a napi híreket benépesítő politikusok sorsát.  Megismerhetjük Briand harapós modorát, Herriot gyakorlatias intézkedéseit, Lloyd George megtévesztő simulékonyságát, Mussolini színészi gesztusait, Poincaré frázisait, Gandhi szellemi ellenállását. Nem szólva Napóleonról, akinek betegségeibe hálószoba titkaiba és száműzetésének hétköznapjaiba is betekinthetünk. (175). S Francesco Nitti könyvéről se feledkezzünk meg, amely  már annak idején felvette az Európai Egyesült Államok gondolatát. (239).

Vázlatunk egyre inkább kezdi feszegetni előadásunk kereteit. Holott még csak az elejénél tartunk. Nem tehetjük meg azonban, hogy legalább az említés szintjén ne érintsük a technikai fejlődés látványos újdonságát: a repülés, a zeppelin, az autógyártás típusait (215, 423, 199, 482), a folyékony, fa, a folyékony szén kísérleteit (231, 368), a tejtermelés új módszereit (411), a mesterséges eső álmát (350), a napenergia és a mikroorganizmusok felhasználását a jövő táplálékában (152). Az orvostudomány új kísérleteit a rák   diagnosztizálása terén (186),  a lélektan, a hipnózis gyógyításba való bevonását (231), s a már akkor örökzöld témának számító kérdést: az euthanázia tiltását vagy engedélyezését (477).

A csillagászat aktualitásait, élén a Mars bolygó titkaival, az útleírás kiruccanásait a Mont Everestre, Angol- és Francia Guinea őserdeibe, a Sarkkörön túlra vagy az elsüllyedt Atlantisz világába (304., 311., 343., 349.) csak megemlítjük, hogy valamivel több hely jusson a művelődéstörténet egy-egy pontjára: Larousse arcképére (345), a portlandi cement feltalálójáé (199), a vakok írását megteremtő Louis Braille-éra (361), Kolumbusz Kristóf újonnan előkerült naplójára (209), a pompeji-i ásatások friss leleteire (223). Ugyanakkor legalább egyetlen mondat megilleti a sajtóra vonatkozó híradásokat is: az első apróhirdetésről (175), az interjú műfajának feltalálójáról (375), Mr. Brisbane-ről, az amerikai újságírókirályról, illetve az angol, az amerikai és francia  újságcsinálók jellegzetes magatartásáról. (415).

És akkor még mindig nem méltattam a Tere-ferék remek művész-portréit: Beethovenét, Wagnerét, Pucciniét, Mozartét, egy-egy mulatságos történetbe foglalva, illetve a tudósításokat, Max Reinhard színházi kísérleteiről, Jevreinov látványos és harsány „színházi színházáról (282), a berlini, illetve a bayreuthi operáról, Wagner Mesterdalnokok című darabjának bemutatójáról (188), Hevesi Sándor budapesti Shakespeare ciklusáról (206., 219.) – Az anakronizmus, az emberei  butaság és agresszió  példáit szándékosan nem részletezem, pedig jutott jócskán belőlük Kosztolányi torképeibe.

Végül megkerülhetetlen, hogy ne örvendezzünk a minden egyes közleménybe bőséggel ömlő irodalmi történeteknek. Olvasva őket Anatole France, Bernard Shaw, Pirandello, D’Annunzio kortársának érezhettem magam. Friss és izgalmas hírekként értesülhettem belőlük Gerhard Hauptmann kirohanásáról az akadémia ellen (425), az öngyilkossággal foglalkozó Galsworthynek új regényéről, (299), Romain Rolland Gandhival szimpatizáló tanulmányáról (200), Chesterton Szent Ferencet méltató írásáról vagy harcias szembeállásáról Spengler kulturpesszimizmusával (193). Csodálkozhatnánk ugyan, hogy Lev Tolsztoj és Dosztojevszkij személye még évtizedekkel haláluk után is milyen élénk érdeklődést kelt, s talán azon is – mennyire hat Conan Doyle spiritisztia manirjaival. Ám visszatartott a  múlt, az élő hagyományok, melyek  nyomán közvetlenül szembesülhettem Balzac-kal, Byronnal, Zolával, Oscar Wilddal, Jack Londonnal.  Murasaki nyolcszáz személyes japán regényét (153), az irodalmi plágium különleges példáit, a „legújabb” irodalmi iskola, a szürrealisták „bolondságait” – köztük a Céry Tiborként aposztrofált Déry Tibornak A nagy tehén című költeményét, illetve a vers „értelmetlenségén” való füstölgést (433) viszont már csak azért említem, hogy velük és általuk zárjam e nagyívű összesítést.

Előadásom harmadik tételeként azokra a változásokra szeretném felhívni a figyelmet, amelyek a Tere-fere írásainak összegyűjtésével, kötetbe foglalásával kapcsolatosak. Először arról, ami ezáltal végképp elveszett. S ez a Tere-fere folytatásainak közvetlen, kisugárzó hatása egykori megjelenésük időpontjában. S itt nemcsak arról van szó, hogy az általuk közvetített, hajdan oly izgalmas és az újdonság erejével ható ismeretek jó része mára talán már megfakult, történelmi adalékká vált. Hanem arról a vonatkozásról, amelyet már röviden érintettem a korabeli médiumok viszonyait, a betű vitathatatlan vezető szerepét jellemezve. Arról, hogy 1924 és 1926 között a sajtó, a Bácsmegyei Naplónak ezek az évfolyamai voltak az olvasó nagyközönség számára a szóban forgó ismeretek szinte egyedüli forrásai. Ami miatt – mai szemmel – nehéz túlbecsülni jelentőségüket – a lapnak a zártságba kényszerült kisebbségi kultúrán belüli helyzetére ehelyütt éppen csak utalva.

Amit azonban Kosztolányi írásai így elvesztettek, azt bőven kárpótolta az a minőségi többlet, ami a kötetbe szerveződéssel járt. A szétszórt részközlések egységbe tömörültek, a korábban szórványosnak látszó részletek egy új, a széttartó elemeket összefogó közös művé egyesültek; amely már önálló életet kezdett, mint a Kosztolányi életmű-sorozat már említett többé-kevésbé utólag kialakított kötetei, mint például a Nyelv és lélek vagy a Bölcsőtől a koporsóig.

Talán nem tévedünk, ha feltételezzük, hogy e tárcák írója mindvégig csak a jelenbe tekintett és még ötletként sem vetődött fel benne a Tere-fere kötetbe rendezése; az, hogy ezáltal írásai egy nagyobb lélegzetű gyűjteményt képezve – koruk egyfajta színes-szórakoztató panorámájává terebélyesedjenek. Pedig ez a panoráma, amelyet némi iróniával akár a húszas évek sajátos „emberi színjátékaként” is jellemezhetnénk, a maga egyszeri, de általános érvényű világképével – előttünk áll, immár az életmű megkerülhetetlen részeként.

Örüljünk létrejöttének, hogy kézbe vehetjük és magunkkávé tehetjük. Külszíne  elsősorban kellemes szórakozást ad, de további elemzése nem kevés meglepetést, felfedezést ígér.