2004. szeptember 19.
Simulacrum
Írok, közben a Szabadkai Rádióban hallgatom Tilly Róbertet, aki Charles Bukowskit (1920–1994) olvassa a költészet pillanataiban. Csengenek a költői próza hangjai, ,,ma, ma…". Nyilvánvaló, hogy olvasni tudni kell, ő pedig tényleg tud.
Ma sok minden eszembe jutott. Íme, szeptember 17-én múlt 85 éve, hogy meghalt Macskovics Titusz (1851–1919) itteni építész. A hosszú ideig polgármesterkedő Mamusich Lázár (1847–1916) műépítésze volt, azé a polgármesteré, aki Szabadkán végrehajtotta a városiasodást. Szabadka akkor vált várossá! Macskovics Titusz tervező Sárga háza 1881-től a mai napig volt pénzintézet, börtön és kínzóhely, menekültek menedéke, amely szinte memorizálta a város összes, a legendás Ikarusz végzetéhez hasonló sorsfordulóját. A Nap felé törve őt megperzselte annak közelsége.
Titusz túlélte Lázárt, de feledésbe merült egyik is, másik is. A félreállított polgármester ablakai alatti platánok megnőttek és elfedték a szégyent – a létezéstől megtépázott külsejű közös művet. Átellenben az 1904-ben befejezett Raichle-palota, Lázár lakójának és barátjának, Raichle J. Ferencnek (1869–1960) az egyedülálló műve, amelyet ma állások borítanak. A megismételhetetlen építészeti örökség, a városiasodás egyik jelképe kap felújított homlokzatot építésének századik évfordulójára. Csakhogy akkor már Bíró Károly (1864–1952) volt a polgármester, akit a város ugyancsak feledésbe taszított, noha felismerhetőségét épp neki köszönheti!
A múlandóság elkerülhetetlen, ám a művek mégis tovább tartanak, mint az emberek. Igaz, a művek (tárgyak) bizonyos állapot látszatát is kelthetik, de mindenképpen valódiak. Mint ahogyan azt Eklézsiás mondja az Ó-szövetségben (A prédikátor könyve): „A simulacrum sosem az, ami eltakarja az igazságot, hanem az igazság az, amely leplezi, hogy nem létezik. A simulacrum igazi.” Ez Jean Baudrillard (1929) filozófus Tökéletes bűntény című könyvének mottója, amelyben napjainkkal foglalkozik.
Épp ezekben a napokban három kiállítás is, talán véletlenül, a látszatot népszerűsítik valóságként és fordítva! Szerdán részt vettem Penovác Endre (1956) retrospektív tárlatának a megnyitóján a topolyai Képtárban. Zsúfolásig megtelt terem, a látszattól elragadtatva látták igazából a bácskai tájat, a pulikutyát, amely mintha csak élne, és a tárgytól valódibb árnyékot. Természetesen, festészete felülmúlta a mimézist, és a narráció helyett olyan látványt tár elénk, amilyent látni szeretnénk: nyitott a saját valóság továbbgondolása, az ember és a természet valódi összhangja, a megfontolt emberekhez méltatlan természetellenes valóság helyetti illúziók iránt. Valójában alkotásai összhangban vannak a mával, közel állnak a ma emberének szenzibilitásához. A regionálisból nemzetközivé sarjadt.
Szombaton Olja Ivanjicki (1931) kiállítása kapcsán beszéltem a Vajdasági Múzeumban. A kiállítást 2004 januárjában nyitották meg a Képzőművészeti Találkozóban. Impresszív volt a téma: Olja Ivanjicki díjnyertes ötletei – projektjei az amerikai nemzetközi pályázatokon.
Olja mindig is egy tépelődő, reneszánsz típusú alkotó volt: szobrász, festő, költő, műépítész és képzelődő. A reneszánsz zseni, Leonardo da Vincihez (1442–1519) hasonlít, mintha csak a lánya lenne. Az Emlékközpont számára (a 2001. szeptember 11-én lerombolt Világkereskedelmi Központ helyén) beterjesztett javaslata egy bábeli szentély volt, „a népek közötti testvériség jelképeként”. Ugyancsak ő terjesztette be egy monumentális torony ötletét, amelynek csúcsán egy alma helyezkedne el. Csoda gyümölcsfa – New York jelképe – amelyet Ádám és Éva óta emlegetnek. Olja ötlete, hogy az almát fentről is felismerjék, ami kozmológiai építészetéhez tartozik. Vajon észreveszi-e valaki az űrből?
A tépelődés visszavezet a szabadkai városháza építéséhez. Annak idején Jakab és Komor azt mondogatták, hogy tervük olyan léptékű, amelyet repülőgépből is csodálni fognak. A polgárok számára ez simulacrum volt. Ám nagyon gyorsan Szárits János, ez az itteni álmodozó felszállt saját repülőgépével, méghozzá 1910-ben, még mielőtt befejeződött volna a városháza építése, bizonyítva, hogy a víziók meg is valósulnak!
Lehet, hogy egyszer a földlakók a Marson olyan monumentális létesítményeket építenek majd, mint amilyeneket Olja javasol. Piero della Francesca alhatatlan XV. századé festő portré-diptichonjától ihletve, amelyen Urbino hercege és Battisto Sforza látható, olyan formát ajánlott, amely annak sapkájából illetve hajdíszéből fakad.
A harmadik kiállítást szeptember 22-én, szerdán nyitom meg: Petar Čurčić (1938) rajzkiállítását, mégpedig az újvidéki Belartban. Az alkotói alkat játékosságából – ahogyan maga az alkotó mondaná – jött létre Vera, a feleség portréinak ciklusa, amely több éven át készült. A legfontosabb mindenképpen a rajzok sajátos világa, amely az egységes kozmosz alkotói törvényszerűségeiből fakad. Ezek a rajzok az alkotói titkok előtt meghajolva nyilvánvalóan nem tekinthetők látszatnak, de még az alkotóművészet realisztikus felfogásából fakadó sablon valóságának sem. Ezek alkotások (tárgyak), amelyek az üzenet tartósságára törekszenek. A már említett Endréhez és Oljához hasonlóan. Függetlenségükkel, tépelődésükkel, tudásukkal, képzelőerejükkel hitelesek, ezáltal értékesebbek a képzőművészet színterén, ráadásul a mi vidékünkről származnak.
Mit takar viszont a simulacrum választási kampány egyik résztvevőjének üzenete, aki a szószékről a következőket harsogja: „Súlyos büntetésben részesítjük azokat, akik a szemetet az ablakon keresztül dobálják ki!” Ezt a valóságot láttam saját szemeimmel és hallottam saját füleimmel a tévé–képernyő előtt ülve szeptember 14-én 18 óra 27 perckor.
Vajon a nagyvárosi emeletes épületek ablakain kidobált szemét, itt és most, látszat vagy valóság? Lehet, hogy a költő idejéből a Krisztus utáni harmadik évezredbe tévedtünk?
A szemét népszerűsítése sajnos igencsak mély értelmű és többjelentésű üzenet, igazi kihívás a simulacrum innenső vagy túlsó oldalának gondolkodó embere számára.
2005. március 25.
Megfeszített
Az ember régtől fogva igyekszik kieszelni a hosszú és fájdalmas halál szörnyű módozatait – a magához hasonlók kiirtására valamilyen – ugyancsak kieszelt – okokból. Különösen kreatív volt akkor, amikor a megsemmisítés látványos előadás keretében, szórakoztatásul történt, hogy kielégítsék a vérszomjas tömeg ösztöneit. Mindig, amikor olyan hatalmi pozícióba kerül, hogy büntetlenül sanyargathatja és ölheti meg a tehetetleneket, az ember elképesztően vadállati energiákat képes megmutatni! Kezdve az infantilis végrehajtótól a mindenható megbízóig. Az első kedvét leli a másik szenvedésében, mint az éhező, aki egy falat elemózsiához jut, az utóbbi, középszerű–üzletiesen táplálja önnön ürességét, a mindenható és kegyetlen igazságosztó szerepétől megszállottan. Az első az alattvaló mentalitásával kegyetlen, amit igyekszik a félreállított ravasz alázatosságával leplezni. A másik a veszélyesebb!
A jólelkűség tulajdonságaival maszkírozza önmagát, és kézmosással tartja fenn lelkiismeretének nyugalmát. Poncius Pilátus a hatalomnak az a képviselője, aki törvényesítette a szörnyű út menti jeleket, a szerencsétlen megfeszítettekkel. Később meg másoknak volt nyugodta a lelkiismeretük, míg előítéleteik élő fáklyái lobogtak a lázadó Jézus nevében, kit elődeik törvényei feszíttettek meg!
A MEGFESZÍTETT EMBER, Isten Fia a hit jeleként ma jól ismert jelkép. Sokáig nem az volt!
„Olyannyira megszoktuk azt a gondolatot, hogy a megfeszítés a kereszténység legfőbb szimbóluma, hogy szinte elszörnyedünk a gondolatra, a keresztény művészetek történetében milyen későn ismerték fel annak erejét – hangsúlyozza Kenneth Clark (1903–1983) NÉZETEIM A CIVILIZÁCIÓRÓL című művében. Ő az első megfeszítést az ötödik századra teszi, amely a római Szent Sabina templom ajtaján jelent meg, de alig észrevehető motívumként. Később azt írja: „Csak a tizedik században, abban az időszakban, amelyet az európai történelem megvet és elvet, alakult ki a megfeszítésből a keresztény hit megrázó jelképe.”
A művészi út menti síremlékek tárházába korábbról természetesen beletartozik az értékes Lothar-kereszt (850 körül keletkezett) a Karoling–kori művészet egyik igazi remekműve. A mester a kereszt elejét a kor szellemében munkálja meg, drágakövekkel díszítve. A hátoldal a művész intim, megrázó kinyilatkozása: ezüst lapocskába vésve a Megfeszített alakja, remekül megrajzolva az istenember nyugodt testének szenvedésében – az emberi megváltás nevében hozott áldozat képe ez.
Szinte ugyanabban az időben, 870 körül készült Lindauban a pazar kötéstáblájú Evangélium a négy evangélistával. Arany és drágakő övezi a keresztszerű Jézust, széttárt karokkal, él és nem sanyargó. Az még az az időszak volt, amikor elképzelni sem lehetett, hogy Ő a fájdalmat emberként éli át.
A halott istenember motívuma Nyugatra valószínűleg a bizánci művészetekből került át. Ahhoz az ábrázolásmódhoz tartozott, amely a nyolcadik századi képromboló viták idején alakult ki a szenvedő Krisztusról. Azután a hagyományok folytatásaként az Athén melletti Dafni kolostorban fennmarad egy mozaik a Szenvedő fenséges ábrázolásával. Kreatívan alakították át Isten Fia áldozatának jelképévé, formájában azonban teljességében az emberi végzetet szemlélteti.
Az emberközeli szenvedés beharangozásában ez a könyörületességi vonulat a bizánci ábrázolásban alakult ki, de csak a középkori nyugat tárházában szabadul fel a részvét alkotói imaginációja.
Gero kölni Feszülete, amely 950 körül keletkezett, de mindenképpen az új évezred beköszöntése előtt, a már említett, rokonságot mutatja a későbbről származó mozaik kiindulópontjával. A németországi bizánci hatást csak tovább erősítette II. Ottó császár házassága a bizánci hercegnővel.
Gero Feszületén a megfeszített alak az emberi szenvedést egyedülállóan ábrázolja, ami új motívumként jelenik meg a nyugati művészetekben. A fából faragott Feszület lenyűgöző méreteivel (1,88 m) az alkotónak az Úr szenvedése iránti együttérzését tükrözi, ám az emberi tapasztalatnak megfelelően! A görög–római művészetekből ismert korábbi sok–sok példa, majd a hellenisztikus ábrázolásmód is átadja helyét az új művészi ideálnak. A jó pásztor, majd a hagyományos trónon ülő uralkodó motívuma a múltba vész. Így a megfeszítés motívuma sem a törvényes kivégzést ábrázolja, hanem az emberi reményért hozott isteni áldozatot. A REMÉNYNEK nevezett titokzatos érzés, amely csak az emberre jellemző, a jézusi szenvedés értelébe vetett mély hit valójában elnyomja a kegyetlen valóságban oly gyakori emberi szenvedéstől való félelmet. Ebből ered ennek a motívumnak a kifogyhatatlan energiája, hogy évezredeken keresztül, újra és újra olyan kiváló alkotásokat ihlessen a FESZÜLET, amelyek a civilizációs folyamatok mérföldkövei.
Gero Feszülete a keresztre feszített ember szörnyű szenvedés okozta halálának megrázó, valószerűen megalkotott látványa! A testet a szobrász valamely kortársa holtestének tökéletes felismerhetőségével ábrázolja. A legőszintébben, ezzel a megfeszítéssel modellezte az ismert személyek szenvedése iránti együttérzést, egyúttal kifejezésre juttatja nem csupán a kitartással kapcsolatos emberi tapasztalatot, hanem az emberiesség lehetséges győzelmének a reményét is.
Az emberi képzelőerő győzelmét mindennél ékesebben bizonyítja, hogy a kivégzés látványát a humánus eszmék legragyogóbb jelképévé formálja át.
A Megfeszített motívuma évszázadokon keresztül ihlette a művészeket, az emberi alkotói kíváncsiságból és az elért távlatok kiszélesítése iránti vágyból fakadó különböző stílusok és izmusok sokasága az alkotói lelkület újabbnál újabb távlatait nyitják meg. Mindebben a MEGFESZÍTETT az elviseléssel világszerte megihleti a művészeket.
Nem csupán az ódon és az újabb templomok, székesegyházak és kápolnák, hanem az emberiség művészi örökségét őrző legnevesebb képtárak is a megfeszítés megrázó motívumának világhírű alkotásaival várják a látogatókat.
Az időutazás szárnyain ma a többi látogatóhoz hasonlóan én is számos megfeszíttetést láttam a művészek többé vagy kevésbé ismert alkotásain. Az őszinte együttérzéssel megfestett vagy megformált megfeszíttetés mindig megrázó. Felsejlik előttem Ivan Meštrović Feszülete a Marjan hegy lábánál levő monostorban, a Megfeszített Krisztus a studenicai kolostor szentélyében, a barátom, Kondor Béla által festett megrázó megfeszíttetés, a Megfeszített Jézus, amely az itteni szobrász, Szarapka Tibor alkotása, s amelyet épp most nézegetek, míg e sorokat írom…