Gregor Strniša (1930–1987)

Hó
Theanak

I.

Aki ízét érezte valaha az örök létnek,
azt nem rettenti halál,
csak néha boldogtalanabbul
éli át azt a kevéske pár napját.

Jóllehet semmi se foszthatja meg napját,
melyek nem is léteztek tán, egyáltalán,
és még ha örök is a létünk,
olyanok, mint voltunk, sose leszünk.

Lesz-e valamilyen emlékünk e Földről,
a legelők, erdők, hegyek tájékáról –
Marad-e emlék róla – zöld?
Emlék azokról a csendes napokról?

II.

Legalább az ég visszhangját halljuk-e,
amikor a csillagok még hangosan énekeltek?
– Hideg, milyen az ízed?
Üres, mintha boldogság nem is létezne.

 

Illata, vajon illata van-e?
Annyi, mint az álmainknak.
Amilyet néha a tenyerünk sejt?
Simán, mint a kicsiszolt szikla.

Látják-e szemeink azt valaha?
A miénk, az nem. Másoké? Nem tudni.
Milyen? Van vagy nincs?
Éppen olyan, amilyen, halhatatlan.

III.

Éppen olyan, amilyen, örökkévaló,
nem lesz, de nem is volt.
Csak a Földet, csak a csillagokat
uralja és az időt kioltja.

Itt zöld hegy terül el,
áll, mint a világ emlékezete.
Mi az örökkévalóság: gyötrő délibáb
vagy csak szép hazugság?

Se nem álom se nem kínlódás
se nem hegy se nem hazugság –
nem a világ: mint hajdani téli havazás
nyári napokon a tenyerekre szálldogál.

IV.

Tenyerekre hó esik a nyári napokon.
Ezért vagyunk néhanapján boldogok,
mint ahogy szerencsétlen a zöld hegy –
örök a létünk avagy mégsem?

 

Hisz róla tudomásunk se lesz,
a csillag ég alatt, ezen a Földkerekségen.
A fenyő Télen zöldell –
s a ligetek tényleg zöldek?

Mindezek a csodálatos dolgok:
városaink, mégsem fehérek, mint a hó,
a fehér hegy, mely ragyog,
nem ragyog, nem – nem is örökkévaló.

V.

Azon égitestek, e csillagrendszerek
Nem örökkévalók, hisz nem is léteznek,
és maga az a kék csillagzat –
csak mi vagyunk szomorúak.

Szomorúak, mint ahogy a hegyek közt
néha egy apró állat nyöszörög,
csakhogy nekünk talán rosszabb:
emlékünk vajon lesz-e róla?

Egykor majd kettesben, az emlékekben, itt,
mint szokás, élnek-e majd – vagy eltűnik?
Legalább kettesben, emlék nélkül, közösen?
lesz-e róla fogalma neki, és neked?

Lukács Zsolt fordítása

GREGOR STRNIŠA (1930–1987) Ljubljanában született. 1949-ben szüleivel együtt börtönbe zárták – azzal gyanúsították őket, hogy szökött emigránsokkal és háborús bűnösökkel álltak kapcsolatban, közben pedig csak egy rokonuk meglátogatásáról volt szó, aki a háború után egyből Ausztriába menekült. Családjuk vagyona nagy részét lefoglalták, állampolgári jogaiktól is megfosztották őket. 1952-ben leérettségizett és beiratkozott a ljubljanai egyetem Bölcsészettudományi karának germanisztikai szakára, közben pedig előadásokat hallgatott az akkád és héber szakokon is. Diplomája ellenére sohasem volt állandó munkája, egészen a haláláig önálló szabad művészként élt.
Költészetét a szimbolizmus sajátos kortárs árnyalatának tekinthetjük, hiszen a gazdag immagináció és kozmikus irányultság jellemzi azt. Strniša versesköteteiben (Mozaikok, 1959; Odüsszeusz, 1963; Csillagok, 1965; Makk, 1972; Szem, 1974; Olló, 1975; Tojás, 1975) a metafizika felé való vonzódása ismerhető fel. Jellemző rájuk a szigorú forma (többnyire 3 négysoros versszakok) és az asszonancia valamint a népdalok ihletettsége.
Drámaírással is foglalkozott, rádiójátékokat is írt, gyermekirodalmat és esszéket valamint pop dalokat.