Szabély Mihály
Könyv, sajtó, Kosztolányi
„A kalauzok általában korán nősülnek.”
(Kosztolányi)1
Kosztolányi nem volt erős meggyőződésű ember. Inkább játszott a véleményével, pontosabban a véleményeivel, mert nem a döntés volt a fontos a számára, hanem a látás, és gyönyörködött abban, hogy ami innét szépnek látszik, az onnét ronda, amonnan meg talán semmilyen.
Mindig megdöbbenek, mikor a könyvesboltban a vevő így szól:
– Kérek egy regényt.
Mintha a patikába valaki azzal a kívánsággal rontana, hogy az isten szerelmére, valami orvosságot. Mindegy, hogy szódabikarbóna, hajkenőcs vagy mofrium.
A segéd komolyan vallatja:
– Önnek?
– Nem nekem.
– Hány éves az illető?
– Tizenöt.
– Fiú? Leány?
– Leány.
Erre a segéd csalhatatlan ösztönnel a polcra nyúl, onnan kivesz egy könyvet, mely pont tizenöt éves leánynak való.
Csodálatos, ezt én nem tudnám ily biztosan.2
Valóban szép, vagy ahogyan Kosztolányi mondja, csodálatos, amikor az ember második rendbéli megfigyelőként önmaga meghökkenésében is gyönyörködni tud, miután megfigyelte a könyvesbolti eladót, aki oly magabiztosan hozta döntési helyzetbe ártatlan kuncsaftját.
Az értékek ambivalenciája, szemben a értékválasztás szűk ösvényével, és az az elegancia, ahogyan Kosztolányi tudott nem következetes lenni.
„A szójáték a legalantasabb szellemeskedés.” – állítja Budapest, a szójátszó című kis írásának elején.3 Sivár, üres, taplólelkű emberek szellemessége, kóros jelenség, a „legkitűnőbb szójátékokat” elmegyógyintézeti ápoltak faragják.
Kóros jelenség, és mégis van közötte kitűnő, sőt legkitűnőbb, a bolondoké.
„Egy főváros életében és fejlődésében azonban már értékjelző a szójáték.” – folytatja Kosztolányi. Egy értékjelző persze jelezhetne értéktelenséget is, az azonban szó után azonban nem ezt várnánk. Mégis azt olvassuk, hogy a szójáték
a tömeg olcsó és szegény szellemessége. A mob vinkóval mulat, ponyvaregény gyenge olajnyomatokban gyönyörködik, a szentimentalizmusa egy malacbanda vinnyogásánál vagy egy verkli hangjainál csurran ki, humora pedig szójáték.
Értesülünk arról is, hogy a nagyvárosok rendkívül sok szójátékot termelnek, első helyen Párizs, és aki nem tudja, hogy Kosztolányi nem volt erős meggyőződésű ember, akár azt is hihetné, hogy immár kezében a gondolatmenet logikája: ha a szójáték a legalantasabb szellemeskedés, kóros jelenség, akkor a nagyváros a legalantasabb hely, a kór melegágya.
De Kosztolányi nem volt erős meggyőződésű ember, és gondolatmenete ellene szegül az erős meggyőződésű emberek logikájának.
Utcai szellemesség, lapos, durva és banális, de mégis szellemesség. Majdnem azt mondhatnám, hogy a nagyváros első életjele. Van benne valami rakoncátlan jókedv és bohémság.
Budapest nagyvárossá lett, semmi sem emlékeztet már a húsz évvel korábbi vidékies fővárosra, kávéházaiban „paiccolo mellett rontják, csúfolják, művelik a nyelvet”, ezt a munkát esténként a kabarék veszik át, szójátékot korcs poétái, akik mégiscsak poéták.
Nekem úgy tetszik, hogy nincs okunk haragudni se a kávéházakra, se a kabarékra. Nagy Endre, aki pár év alatt megalkotta a budapesti magyar kabarét, tett annyi szolgálatot a művészetnek, a nyelvnek és a magyarságnak, mint az Akadémia. Most már érezzük a budapesti tömeget is. Néha látjuk a szellemének kezdetleges, torz, de egységes megnyilvánulásait. Mosolygunk rajta, de ő is mosolyog. Mosolyogni, tréfálni, nevetni tud ez a város, ez a szegény gyerek, akit a mostohája pinceszobákban lakat, akinek meszes vizet adnak tej helyett, aki hamisított kenyeret, vajat és húst eszik, s már fiatalon halálra dolgozza magát. Mosolyog és játszik a szavakkal.
Ez a gyerek éni fog.
Akkor hát most alantas-e a szóvicc vagy felemelő, szép-e Budapest vagy csúnya?
A szójáték megszüli az ellenszójátékot. Mindez pedig villámgyorsan szétfut a kávéházba, a mulatókba, a turfra, a magánlakásokba, az újságok útján a vidékre, s ott még egyszer felcsillan, ragyog egy-két napig, aztán meghal.
Az újságoknak köszönhetően tehát budapesti szóviccek nem maradnak meg Budapesten.
Jó-e ez vagy rossz?
És akkor hát a könyv, meg a sajtó, meg Kosztolányi.
Van Kosztolányinak egy kis írása, ahol a könyvek tragédiája személyes tragédiává válik.
Egy asszony térdepel az aszfalton, a belvárosi könyvesbolt kirakata előtt.
Karját kitárja, beszél a könyvekhez:
– Jaj, Goethe jaj, Schiller.
Karján rézszám, a rikkancsnők rézszáma. Folytatja a magánbeszédét, emelt hangon, még mindig térden.
– Istenem, Goethe, Schiller. Nekünk is ilyen volt. Éppilyen. Diszkötésben. Eredetiben. Hajadonfőtt hajlong, akár az oltár előtt.4
De hát mi is a könyvek tragédiája?
A könyvek tragédiája az, hogy nem olvassák őket, és ez, a 19. század elejétől kezdve mind hangosabbá váló vélemény szerint, a sajtó rovására írható, amely ellátja egy napra szóló, gyorsan emészthető irodalompótlékkal az embereket, és loszoktatja őket a könyvekről.5
A nő, aki térdepel az aszfalton, rikkancsnő, karján kis sárga réztáblával, bulvárlapokat árul és könyvekre vágyik, személyében mintha a sajtó ostorozná önmagát, vezekelne a könyvek előtt.
Bulvárlapok közönsége, utcai járókelők nézik a bulvárlapba illő jelenetet, és azt hiszik, szegény nőnek elment az esze.
Közöttük a tárcaíró Kosztolányi, aki truccolni vágyik velük szemben, buta, minden értelem nélkül való meglepetéseket okozni nekik, akár egy rakoncátlan kisgyerek.
Ezen a verőfényes délelőttön egy hölgy sétál a korzón, barátnőjébe karolva, s hosszú pórázon vonszol maga után egy kínai selyempincset. A kutya, amelyről teljesen megfeledkezett a tereferében, három méter távolságról kullog utána, világfájdalmas pofával. Már többször kísértésbe estem, hogy tollkérsem éles kisollójával leoperáljam a kutyát a pórázról. Még arra is hajlandó volnék, hogy pár percig földre kuporodva kövessem az ebtulajdonosnőt, megfeszítve a laza pórázt, hogy csak később ébredjen a csínyre, miután a kutya végképp eliszkolt. Mit nem adnék azért, ha még volna bennem annyi életkedv, hogy az ilyen életrevaló terveimet végre is hajtsam.6
Máskor meg úgy viselkedik, mint az emberek, és akkor azután nagyon szégyelli magát.
Egy mellékutcából teljes erejéből nekem vágódott egy fiatalember. Ingerülten ordítottam rá:
– Vak?
– Igen – felelt a fiatalember, szerényen, egyszerűen, tárgyilagosan.
Rátekintettem. Tényleg botot, fekete szemüveget viselt.
(...)
Térdre rogyva kértem tőle bocsánatot.7
Kosztolányi apró publicisztikai írásait nem lehet eléggé élvezni, nem lehet eleget idézni.
Ezek a kis szövegek a Pesti Hírlapban jelentek meg.
Ha nem lett volna Pesti Hírlap, és nem lett volna más újság sem, aligha jöttek volna világra. Eleve könyvbe ilyeneket nem ír az ember. Ma mégis többnyire könyvekbe gyűjtve olvassuk őket, ha nem lenne mit könyvekbe gyűjteni, szegényebb lenne az irodalom.
Ha erre gondolok, akkor gondolok arra is, hogy az irodalom története helyett ideje lenne már az irodalom médiatörténetével foglalatoskodni. Azért gondolok erre, mert médiatörténeti olvasmányaim felnyitották a szememet az irodalom médiatörténetére.
És azért is gondolok erre, mert például a következő sorok is a Pesti Hírlapban jelentek meg:
Ősz a gyorsvonatból. Nyárfa, zúzmarás fővel, zöld és ezüst. Bükk, olyan színű, mint az a piros bor, melyet vízzel hígítottunk föl. Szilfa, merőben rozsdás. Juhar, sárgaréz levelekkel. Messze, a szőlő pasztái mögött szerényen egy bokor királyi bíborban. Milyen szépek. De vajon kiknek szépek? Ezen az elhagyatott vidéken rájuk se néznek. Nyilván titokban, szenvedélyből, maguk számára űzik a szépséget. Tárlat, közönség nélkül, szerzői est, üres ház előtt. Szenvedő, vérző, igaz művészek. Vannak még ilyenek is.
Meg olyanok is, akik írnak róluk, lefestik őket szavakkal, és képeiket a lapokban odaviszik a pesti utcán.
Akkor hát mi is a baj a sajtóval?
Baj persze Kosztolányi szerint is van, és nem is csak a sajtóval. Levél a könyvről című, 1929-es írásában8 így fogalmazott:
(...) tudom, hogy nem divatcikk ma, s a jelen más egyebet bámul. Ennek a Gutenbergje Edison és Marconi, Blériot9 és Lindbergh10. Inkább nézi a könyvet a mozi képeiben, inkább hallgatja a könyvet a rádió hangszórójából, mely az emberi hangot mindenütt jelenlévővé teszi. Nincsenek többé távolságok. Ázsia, Amerika és Ausztrália egyformán közel van hozzánk. Repülőgépen, léghajón sétálunk át egyik világrészből a másikba, gépkocsival szeljük át a glóbuszt. Ez nem kicsinylendő vívmány. Úgy látszik, lebírtuk egyik ősi ellenségünket, a teret. Az emberiség részegen és megbűvölten vágtat előre földön, vízen, levegőben; tudja, hogy még mindig nem érkezett el a végső határig, hogy a gépek, melyek a képet és a hangot közvetítik, még mindig tökéletesülhetnek, a közlekedőeszközök még mindig gyorsulhatnak, az iram még mindig szédületes lehet.
Egyszer azonban, állítja Kosztolányi, ennek is vége szakad, és amikor már nincsenek tovább, ekkor az emberiség majd döbbenten körülnéz, magába száll, és visszatér a könyvhöz,
mely nemcsak a teret hódította meg, hanem béklyóba verte a térnél is nagyobb ellenségünket, az időt.
Ha Marshall McLuhan olvasott volna Kosztolányit, talán mosolygott volna, de az is lehet, hogy nem írta volna meg elhíresedett könyvét, az írott szó jövendölő A Gutenberggalaxist.
Ami persze nem jelenti azt, hogy a meccs mára Kosztolányi javára dőlt volna el, de most nem erről van szó. Hanem arról, hogy Kosztolányi nem volt erős meggyőződésű ember, aggódott a könyvért és közben lelkesedett az elektronikus sajtóért, ami számára még csak a rádiót jelentette, de megjövendölte már a távolbalátást is, noha érdekes módon nem a televízióra gondolt, hanem arra a telefonra, amely képet is közvetít.
Némelyik rádió koporsó alakú. Mit temettek el benne? Mindazt, ami a múltban elválasztotta embertől az embert, ami kicsinyesség volt, butaság, zárkózottság, kucorgás, rabság. Maradjon is ott. Ne támadjon föl soha.
A rádió keresőgombját csavargatva a tér legyőzését ünnepelte, megtanulta felismerni a hangok nemzeti jellegét, élvezni azt, hogy egyik pillanatról a másikra engedheti be szobájába Berlint, Oslót, Prágát, Grazot, Katowicét, Londont vagy Moszkvát, hallgathat tapsvihart Barcelonából, és ellenőrizheti azt a tudományos állítást, hogy a rádióhullámok frissen tartják a készülék közelébe helyezett tejet.
Minap egy ismeretterjesztő előadást hallgattam. Rádióm mellé hoztam egy pohár tejet, kísérletül. A tej pár perc múlva elálmosodott, majd nyomban megaludt, ő se bírta ki.
A rádióval az ember fogja a világot, a rádió viszont fogva tartja az embert, és Kosztolányi, aki nem volt erős meggyőződésű ember, ezt az írásnak első bekezdésében elrejtett kis gondolatfullánkot nagyra növesztette lelkes beszámolójának ellenpontozó zárlatként.
Miután elfáradtam az űrben való kalandozástól (...) olyan öröm vár rám, melyet annak előtte nem ismertem. Elkattantok egy csavart. Abban a pillanatban csönd borul fölén, balzsamos, lankasztó csönd, gyermekkorom régi csöndje. (...) Hirtelen megszűnik minden gyötrelem, az élet görcse. (...) Ismét önmagamé lehetek.
A sajtóval tehát van baj azért, és nem is csak az elektronikus, hanem a nyomtatott sajtóval is, de Kosztolányi a kutyaharapást szőrével gyógyítaná. 19. századi elődei Erdélyi Jánostól és Toldy Ferenctől kezdve még harcoltak a sajtó ellen a könyv védelmében, ő viszont használni igyekezett a sajtót a könyv érdekében. Pár évvel ezelőtt elkaptam valamelyik televíziós csatornán egy beszélgetést Kukorelly Endrével, aki a kedves és empatikus riporternőnek arra a sajnálkozó kijelentésére, hogy ma nem népszerű az irodalomban, nem ismerik az írókat, valami olyasmit válaszolt, hogy talán csináljanak belőlük is sztárokat, és akkor majd keresni fogják a mi könyveinket, ismerni fogják a mi nevünket is. Kosztolányi éppen így gondolkodott már jó hét évtizeddel korábban. A magyar könyv pusztulása című, 1925-ös írásának tanúbizonysága szerint korán felismerte a mediatizált társadalomnak azt a tulajdonságát, hogy az válik érdekessé, amit a tömegkommunikációs eszközök érdekessé tesznek.
A vitázó szellem renyhesége, melyet jórészt a napisajtó közönye okol meg, lehetetlenné teszi, hogy egy írót munkássága során figyelemmel kísérjen a bírálat, az elismerés vagy gáncs, melyet a közélet szereplőitől nem vonnak meg. Mert lépten-nyomon értesülünk a politikai aprószentek véleményéről, kiknek csak merészsége bámulandó, hogy határozottan mernek beszélni ott, hol a lelkiismeretesek hallgatnak. Kétségtelen, hogy jobban érdekli ma a közönséget, mint az irodalom, a szellemi élet legbecsesebb megnyilvánulása, melyet részleteiben, ezer titkával és ágazatával együtt sohasem tártak eléje.
Azt javasolja, hogy az irodalmat más módon is engedjék be a napi sajtóba, mint az a korábbi években szokásossá vált.
Ha kinyitják a lapokat az irodalomnak, mégpedig nemcsak annak az irodalomnak, mely tárcák, karcolatok alakjában mulattat, hanem annak az irodalomnak is, mely gondolatokat tárgyalva nevel is, a komoly bírálatnak, mely tájékoztatja, gondolkozni tanítja a magára hagyott, elhanyagolt olvasót, s ezzel a feladattal mindenütt feltámasztották halottaiból.
Persze lehet, hogy Kosztolányi, aki nem erős meggyőződésű ember, ebben sem hitt igazán. Másként fogalmazva, szinte lehetetlen, hogy ilyen egyszerűnek látta volna a helyzetet, noha biztosan vágyott az egyszerű emberek bizonyosságára.
A magabiztos könyvesbolti eladótól és a jámbor vásárlóról szóló kis írást, amellyel előadásomat kezdtem, a következő sorokkal zárul.
Elhatároztam, hogy legközelebb magam is kísérletet teszek.
Bemegyek a könyvesboltba, megmondom koromat, foglalkozásomat, s kérek egy „nekem való” regényt.
Vajon mit adnak?
Roppant kíváncsi vagyok.
Feleim, őrizkedjetek az erős meggyőződésű emberektől, és szeressétek Kosztolányit.
1 Kalauznék. In: A Hét, 1915. április 25., ill. K.D.: Füst. Bp. 1970. 145–147.
2 Ábécé a prózáról és regényről, In: Új Idők, 1928. április 7., ill. K.D.: Nyelv és lélek, Bp. 1971. 449–450.
3 In: Élet, 1910. szeptember 11. ill. K.D.: Nyelv és lélek, Bp. 1971. 17–19.
4 Tragédia, in: ill. K.D.: Én, te, ő, 59.
5 Erről részletesebben írtam Irodalom és zsurnalizmus (Karl Kraus és Schöpflin Aladár írásai, mint az irodalom médiatörténetének forrásai a 20. század elején), In: Tiszatáj, 2005. február, 66–74. című tanulmányomban.
6 Esti Kornél naplója, In: ill. K.D.: Én, te, ő, 148–149.
7 Esti Kornél naplója, In: ill. K.D.: Én, te, ő, 149–150.
8 In: Literatura, 1929. június, ill. K.D.: Nyelv és lélek, Bp. 1971. 377-380. id.h. 378.
9 Louis (1872-1936), francia pilóta és repülőgép-konstruktőr, 1909-ben elsőként repülte át a La Manche csatornát.
10 Charles August (1902-1974), amerikai repülőtiszt, 1927-ben elsőként repülte át egyedül az Atlanti óceánt.