Kosztolányi és a halál

Kosztolányi fogadtatása Franciaországban

Kosztolányi Dezső regényeinek franciaországi fogadtatása kiegyensúlyozatlannak tekinthető. Az írónak a francia kiadók által leginkább dédelgetett regénye az Édes Anna. Első fordítója Maxime Beaufort volt, aki 1937-ben, majd 1944-ben Absolve Domine címen tette közzé a regény francia változatát. Egy mai kiadó, Vivian Hamy szükségesnek tartotta, hogy újrafordíttassa Eva Toulouze-zal a művet, s a fordítást 1992-ben Anna la Douce címmel publikálta. Két másik regény is könnyen az olvasó rendelkezésére áll. A Pacsirta Alouette címmel, Ádám Péter és Maurice Regnaut fordításában 1991-ben, az Aranysárkány Cerf-volant d’or címmel Eva Toulouze munkájaként 1993-ban látott napvilágot francia nyelven, ugyancsak Viviane Hamynál. Még a kevéssé sikerült első kisregény, A rossz orvos is megjelent 1941-ben Le Mauvais médecin címmel a Nouvelle Revue de Hongrie-ban.

Kosztolányi első regénye azonban, a Nero, a véres költő kénytelen elviselni a Hamupipőke-sorsot: a második világháború alatt lefordították ugyan, s 1944-ben meg is jelent, de fordítója egy, a szakmában méltán teljesen ismeretlen magyar nő, Kovács Erzsébet volt. A fordítás egyszerűen rossz és hiányos. A francia változatból több bekezdés kimaradt. A szerencsés olvasó, aki hozzájut a ma már nehezen feltalálható példányokhoz, csak ezzel a megcsonkított szöveggel találkozhat.

Márpedig a Nero nem érdemli meg, hogy ilyen hanyag elbánásban részesüljön. Írásom francia változatával az volt a célom, hogy érveket találjak ahhoz, hogy a kiadók kedvet kapjanak a szöveg megfiatalításához, hogy elegánsabb francia ruhába öltöztessék a regényt, amelyben a francia olvasó végre felfigyel rá, s elhelyezi könyvespolcán az író többi remekművei közé. Mielőtt érveimet elősorolnám, két olyan szempontot emelek ki, amelyek amellett szóltak, hogy a mai francia olvasó számára könnyen befogadható műről van szó. Mindenek előtt a tárgyválasztás: A Nero, a véres költő témája, a Római Birodalom történetének kérdéses időszaka, Néró császár uralkodásának évei épp olyan közel és épp olyan távol vannak a francia olvasótól, mint a magyartól. Az irodalom, nem beszélve a jól ismert forrásokról, Suetonius: A caesárok élete vagy Tacitus Annaleséről, jó néhányszor foglalkozott Néró korával. Elég emlékeztetni Racine Britannicus című tragédiájára vagy Sienkiewicz nagyon, sőt indokolatlanul népszerű, Nobel-díjas regényére, a Quo vadis?-ra, amelyről maga Kosztolányi állapította meg, hogy eléggé középszerű írásmű. A műfaj, a történelmi regény sem idegen a francia olvasótól, még ha a Nero inkább csak áltörténeti, semmint valóságos történelmi regény. Nem hiszem azonban, hogy ez a két szempont elégséges lenne a regény vonzóvá tételére a mai olvasó szemében.

További ösztönzőket kell tehát keresnünk. Adódik, sőt kínálkozik egy megoldás: ha a Nero, a véres költőt összehasonlítjuk egy Franciaországban jól ismert darabbal, Camus Caligulájával. Mindkét műben egy őrült és vérengző császárról esik szó a Római Birodalom ugyanazon korszakából. Caligula és Néró madártávlatból nézve nagyon hasonlóak egymáshoz. Csábító dolog tehát tematikus párhuzamot keresni a két mű között. Aki keres, az talál is – mondja a Biblia. Hima Gabriella ügyesen összevetette az 1922-ben publikált regényt és a két évtizeddel később írt darabot, arra hivatkozva, hogy a két szerző, Kosztolányi, a preegzisztencialista, Schopenhauer és Nietzsche tanítványa és Camus, az egzisztencialista irodalom képviselője ugyanazt a problémát tárgyalják műveikben: a korlátok nélküli egzisztencia tragédiáját. Hiszen mindkét pszichopata zsarnok, császári rangjuknál fogva törvények fölött állt. Még az is fölmerült, hogy Camus esetleg ismerhette Kosztolányi művét. Egy ilyen párhuzam éppenséggel hozzájárulhat ahhoz, hogy a francia olvasó érdeklődése felébredjen a regény iránt, de eltekintve attól, hogy az említett hipotézis megalapozottsága iránt komoly kételyeim vannak, egy témakölcsönzés aligha jelenthet elégséges ösztönzést ahhoz, hogy egy párizsi vagy nantes-i olvasó kinyissa Kosztolányi könyvét.

A lehetséges érintkezési pontok ezzel koránt sincsenek kimerítve. A 90-es évek elején a Sorbonne Nouvelle Paris III egyetemen tartott előadásaimon úgy értelmeztem a regényt, mint a dekadencia immanens önkritikáját. Olykor a hangsúlyt Seneca és Néró mester – tanítvány viszonyára tettem, ami a mű nevelési regény, Bildungsroman mivoltát helyezte előtérbe. Ezáltal vizsgálódásomat kiterjesztettem az Aranysárkányra is, amelynek középpontjában épp ez a problematika áll, a tanár és tanítványai közötti konfliktusos kapcsolatok kérdése. Óráimon ezen kívül is számos olyan kérdést vizsgáltam meg, amelyek Kosztolányi műveiben jelen vannak. Hallgatóim figyelmét rendkívül lekötötte a magyar író prózája, de a kérdés, amely a legjobban érdekelte őket, a halál kérdése volt kosztolányinál.

Egyik legtehetségesebb hallgatóm, Caroline Vauthrin egy kitűnő esszét írt az erőszakos halál narratológiai kédéseiről a Nero, a véres költőben, az Aranysárkányban ás az Édes Annában, amely Kosztolányi és a találkozás a halállal címmel a Cahiers d’Études Hongroises 1995 / 7. számában jelent meg. A következő szavakkal kezdi tanulmányát: „A halál Kosztolányi életművének elsőrendű és jelentőségteljes témáját képezi. Gyakorlatilag művei összességében jelen van, és saját narratívával rendelkezik, hozzájárulva a művek jelentésképzéséhez”.

Ugyanilyen érdeklődésre bukkantam a fiatal generáció egy másik képviselőjénél, Blandine Judas-nál, aki a lille-i egyetemen, André Karátson irányításával ismerkedett meg Kosztolányival. A Cahiers d’Études Hongroises számára egy fordítást adott, amelyet Kosztolányi egy „párizsi kroki”-járól készített. A magyar író egy párizsi kalandjáról számol be ebben az írásban. Nagyon jellemző volt a fiatal újságíróra, hogy nem a Concorde-tér, nem az Eiffel torony, nem a Notre Dame kötötte le a figyelmét, hanem egy vízbefúlt teteme, akit kihúztak a Szajnából, és a párizsi hullaház. Riportja Morgue cím alatt jelent meg. Blandine Judas fordítása és kommentárja a Cahiers d’Études Hongroises-ban (1994 / 6) Kosztolányi, az újságíró és a költő: a halál, az élet, a hullaház címmel látott napvilágot.

Az érdeklődésnek ez az iránya a fiatal francia olvasók részéről meglepő lehet, és nyilvánvalóan jelentős dolog, de nem megmagyarázhatatlan. A szerencsére elég gazdag francia nyelvű Kosztolányi-szakirodalomban több tanulmány tárgyalja a halál kérdését a magyar író műveiben. Abban a kitűnő kis kötetben, amely egy 1985-ben Párizsban lebonyolított Kosztolányi konferencia anyagát tartalmazza, s amely 1988-ban Regards sur Kosztolányi címmel Bertrand Boiron szerkesztésében jelent meg, két tanulmány is tárgyalja ezt a témát. Georges Kassai: Kosztolányi és a halálösztön című írása és André Karátson: Kosztolányi és a közhelyek: társadalom, nyelv és halál az 1920 előtti elbeszélésekben című munkája. Az előbbi tanulmány áttekinti Kosztolányi lírai költészetét a pszichoanalízis nézőpontjáról, pontosabban a freudi halálösztönt helyezve vizsgálódása homlokterébe. Az utóbbi esszé Kosztolányi ifjúkori elbeszéléseire koncentrál, és többek között azt vizsgálja, hogyan alakítja át a halál közhelyét irodalmi munkássága legfontosabb és legeredetibb mozgatóerejévé.

A gyűjtemény egy harmadik tanulmánya, amelynek szerzője a fordító Maurice Regnaut, s amely a Kosztolányi, az Esti szerzője, az írás és a halál címet viseli, ugyancsak a halál kérdéséhez jut el az Esti Kornél ciklus Az utolsó előadás című novellája elemzésének eredményeként. André Karátson egy másik helyen ugyancsak figyelmet szentel Kosztolányi és a halál témájának. A Cahiers d’Études Hongroises 1994 / 4-es számában Az aggodalom és az együttérzés esztétája. Kosztolányi Dezső 1885 – 1936 című tanulmányában és a A szimbolizmus Magyarországon című alapvető monográfiájában, amely generációk számára tette megközelíthetővé a Nyugat nagy nemzedékének alkotóit franciául. Úgy látszik, hogy ez a halál-központú Kosztolányi értelmezés ragadós, mert a Neoheliconban én magam is ilyen tárgyú, francia nyelvű tanulmányt tettem közzé Kosztolányiról Bergsonizmus a magyar irodalomban a XX. század elején címmel. Ebben az írásban A szegény kis gyermek panaszai ciklus nyitó versét, a „Mint aki a sínek közé esett…” kezdetű darabot elemzem, mint a hirtelen halált elszenvedő ember hypermnéziájának, állítólagos rendkívüli emlékező képsségének jelenségére alapuló szöveget.

Bármilyen közvetlen okok is játszhatnak közre benne, a különleges érdeklődés a halál témája iránt, amelyet a francia olvasók elárulnak, Kosztolányi életművében gyökerezik. Kassai György idézi Kosztolányi ismert és rendkívül megragadó bejegyzését Naplójába: „Minden betűm a halál mélységéből sarjad… az én virágaim a gyökerükkel a sírokba nyúlnak. Engem igazán mindig csak egy dolog érdekelt: a halál. Más nem. Azóta vagyok ember, mióta a nagyapámat láttam holtan, kilenc éves koromban, azt az embert, akit talán legjobban szerettem akkor. Költő, művész, gondolkozó is csak azóta vagyok. Az a roppant különbség, mely élő és halott közt van, a halál hallgatása megértette velem, hogy valamit tennem kell. Én verseket kezdtem írni. Ha nem lenne halál, művészet sem lenne.” Által írt költemények, regények, novellák hosszú sora igazolja ennek a vallomásnak az igazságát.

De Kosztolányinak az a műve, amely leglátványosabban koncentrálja a rögeszmét, a szorongást, s az ösztönt, amelyek a halál fogalmához kapcsolódnak, a Nero, a véres költő. Szerkezete a katalógusregények mintáját követi. Tegyük most félre azt a kérdést, hogy melyek a regényben katalogizált értékek, javak, minőségek. Egyetlen katalógusra irányítsuk figyelmünket: a halál-katalógusra. Mielőtt a halál-leporellónk elkészítéséhez hozzáfognánk, szeretném eloszlatni azt a tévhitet, mintha Kosztolányinál egyfajta beteges affinitás mutatkozna az elmúlás iránt, tehát hogy nekrofiliáról lenne szó nála. Ifjúsága idejében, pályája kezdetén, megérintette őt, kétségkívül, a halál, amely nagyon divatos volt dekadens körökben, de ez a felületes hatás nem magyarázza meg vonzódását ehhez a komor témához. Szublimált szadizmusáról beszélni nevetséges, méltatlan magyarázat lenne. Éppúgy, ahogy Caligula, aki a pestist helyettesíti alattvalói számára, sem tekinthető Camus beteg agyszüleményének.

A gyilkosságok, kivégzések ama tömegében, amelyek a regény lapjait tarkítják, három halál kap különleges hangsúlyt, és lehetővé teszi, hogy létünk e negatív abszolútuma három különböző, de egymással összefüggő aspektusával szembenézzünk. A regény középpontjában Seneca halálát találjuk, és ez választ ad az örök sztoicizmus által fölvetett kérdésre, amelyet Kosztolányi is osztott. A sztoicizmus kidolgozta a meghalás tudományát, vagy inkább művészetét. Azt az erkölcsi tanítást hirdette híveinek, amely szerint a halál természetes esemény, hogy tiltakozás nélkül el kell fogadni, készen kell állnunk a halálra életünk bármely pillanatában. Haszontalan és elítélendő a vagyonhoz ragaszkodni, a jólétet, a kényelmet hajszolni. A szerencsétlenségekkel szemben rendíthetetlennek kell lennünk, teljesítenünk kell kötelességünket embertársainkkal szemben. Aki e szabályok betartásával éli le életét, félelem nélkül, állandó derű állapotában töltheti napjait, éveit.

Kosztolányi ezeket a sztoikus eszméket, amelyeket a rövidség kedvéért durván leegyszerűsítettem, kedvenc hősétől, Marcus Aureliustól tanulta, akinek egyik legfontosabb versét és egyik szép latin novelláját szentelte. És minden valószínűség szerint ismerte Epiktétosz, a rabszolga könyvecskéjét is. Regényében nem elégszik meg azzal, hogy sztoikus eszméit hirdesse, de szembesíti ezeket a tanokat azokkal az emberi gyengékkel, amelyek azokat jellemzik, kik életükben ez eszméket meg akarják valósítani, vagy inkább másoknak ajánlják őket.

E filozófia képviselőjéül ezért kiválaszt egy ragyogó szellemet, aki talán nem eléggé elmélyült és rendszeres, Néró nevelőjét, Senecát, akinek eszméi és magatartása sokkal inkább a sztoicizmus és az epikureizmus, sőt, a hedonizmus vegyülékét képezték (Zárójelben megjegyzem, hogy feltételezhető: a sztoicizmus megvalósítása során a sztoikus szigor szükségképp felhígul a hedonizmus különféle elemeivel.) Seneca hirdeti a meghalni-tudást az írásaiban, pl. a Helviának, anyjának írt Vigasztalásaiban vagy a Luciliushoz írt leveleiben. Még hozzá úgy, hogy mint a harmonikus élet forrását, javasolja a közömbösséget, az aszkézist, a gyönyörök túlzásba vitelétől való tartózkodást, s ezenközben saját életében sok tekintetben ezzel ellentétes módon él. Felhalmozza az anyagi javakat, túlságosan is szereti az élet örömeit, s ami sokkal súlyosabb, kész átlépni az erkölcs alacsony küszöbeit csakúgy, mint magasabb korlátait saját érdekében, s a kényelmetlenségek elkerülése végett. Bölcsként és tanítóként rossz óráiban egy hitvány jellemű császár udvaroncává züllik.

Kosztolányi szomorú iróniával mutatja meg ennek a ragyogó szellemnek a halálát. Az ember, aki egész életében nem szűnt meg hirdetni a meghalni-tudás doktrínáját, megkapja Nérótól az öngyilkosságra felszólító parancsot. A kivégzésnek ez a módja lehetőséget teremt számára, hogy jó példát mutasson: hogyan halunk meg derűsen, közönyösen, méltósággal. A sztoikus morál mestere tehát levizsgázik, élete legkeményebb vizsgáját teszi le: véget kell vetnie életének. És mindezt egy szakértő és rendkívül kínácsi bizottság: saját tanítványai előtt. Iróniáról beszéltem, de Kosztolányi nem tréfál a halállal! Seneca, végső soron, elbukik ezen a vizsgán, de ki meri azt állítani, hogy helyében bátrabban cselekedne? A halál ténye felmenti az embert gyengeségei, sőt, még bűnei alól is! De a végső pillanatban mégis az irónia győzedelmeskedik:

„Egyik tanítványa közel hajolt arcához:

– Milyen most? – kérdezte.

Seneca nem felelt. Feje Paulina dagadó, fiatal keblén pihent, az édes, eleven halotti vánkoson. De a tanítvány a halálos álomból még egyszer fölrázta.

– Milyen – firtatta és megérintette arcát, mint akit felébresztenek.

Seneca erőlködve beszélt, de határozottan:

– Nem olyan, ahogy képzeltem – mondta. – Más. Egészen más.

– Milyen? – kérdezte ismét mind a két tanítvány, egyszerre.

Seneca csuklott és vergődött jobbra-balra. A fürdővíz vérvörösen lüktetett… A költő még egyet sóhajtott és teste elmerült.

Utolsó sóhajából légbuborék lett.

Az sokáig táncolt a víz színén. Aztán szétpattant.

Seneca nem volt többé.”

Nincs válasz a legnehezebb kérdéseinkre. Nemcsak a túlvilág, de az élet utolsó pillanatai is referencia nélkül maradnak.

Ha Seneca halála a regény szívét foglalja el, akkor elmondható, hogy a történetet két császár halála foglalja keretbe. A kezdőponton, a fiatal Néróval együtt annak vagyunk tanúi, hogy az öreg Claudius császár, Néró nevelőapja erőszakos halállal hal meg. És a végponton maga Néró, a regény névadója vet véget életének. A regény kezdete a mű másik központi témáját veti föl: a zsarnokságét és az erőszakét. Az erőszak, közelítve legkeményebb formájához, a főbenjáró bűnhöz, amelyet az emberi élet ellen követtek el, előbb-utóbb a gyilkosság legsúlyosabb formájáig, a mészárlásig, a végeérhetetlen megtorlásokig ér el.

Ha a Nerot, mint mondtam, nevelési regénynek tekintjük, akkor ez a nevelés egy nagyon kemény és tanulságos leckével kezdődik a jövőbeli császár számára: a halállal való első találkozással. Még hozzá nem idegen ember haláláról van szó, hanem az apjáéról, anyja férjééről. Nérót mélyen megrázza ez a gyászos esemény, gyökeresen megváltoztatja életét.

A császár meghalt, éljen a császár! – mondhatjuk. A fiatalember, anélkül, hogy erre korábban gondolt volna, császárrá lett kikiáltva. Ez nem volt jó hír számára. A naiv, tapasztalatlan fiatalember, aki nem értett az államügyekhez, kénytelen lesz a birodalom sorsát meghatározó döntéseket hozni, határozni alattvalói sorsa fölött, főbenjáró ügyekben ítélkezni.

Claudius ráadásul nem természetes halállal halt meg, hanem felesége, Agrippina, Néró édesanyja gyilkoltatta meg. A fiatal uralkodó tehát annak köszönheti trónját, hogy egyik családtagja eltette láb alól másik családtagját. Anyjában Néró gyilkost ismer föl, egyfajta Klütaimnesztrát. A tanulság, amit az újdonsült császár mindebből mindenek előtt levon, az az, hogy gyanakvónak, körültekintőnek kell lenni, meg kell előzni az ellenfeleket, akik életünkre törhetnek. A zsarnokság logikája lép működésbe. A másik félelmetes tanulság az, hogy a családi kapcsolatok nem állítanak akadályt az elé, aki gyilkolni akar. A regény első gyilkosságába, Claudius megmérgezésébe bele van kódolva a rákövetkező gyilkosságok egész sora.

Először is Néró riválisának a költészetben, Britannicusnak meg kell halnia. A testvérgyilkosságot a féltékenység motiválta. De Néró megöleti feleségét, Octaviát, majd ő maga rugdossa halálra második feleségét, Poppaeát, aki közös gyermeküket hordozza a szíve alatt. És elköveti Oresztész mitikus bűnét is, az anyagyilkosságot. Igaz, jó oka van rá, mert súlyos bűnökkel terhelt édesanyja ugyancsak fia életére tör. Az is igaz, hogy Néró habozik, egy pillanatra megtorpan a borzalmas elhatározás előtt, de Seneca, a szolgálatkész udvaronc, a segítségére siet. Eloszlatja aggályait. Azt javasolja neki, hogy a gyilkosságot ne anyagyilkosságnak tekintse, hanem egy államférfi elengedhetetlen kötelességének, akinek mindenáron biztosítania kell alattvalói békés életét. Ettől kezdve aztán Néró nagyon is következetesen tör nehezen elpusztítható anyja megöletésére. Látható tehát, hogy Claudius halála körül a közéleti és a magánéleti morál súlyos kérdéseinek egész hálója szövődik.

A halál, amely befejezi és beteljesíti ezt a gyászos sorozatot, a fékevesztett, félelmetes császár elhunyta, annak az embernek a vége, aki a Rossz megtestesítője a regényben. És éppenséggel a mértéktelen romlottsága, a tény, hogy hiába is keresnénk enyhítő körülményt viselkedésére, teszi halálának leírását rendkívül tanulságossá. Uralkodásának krónikája bővelkedik borzalmas eseményekben, igazolhatatlan gonosztettekben, megbocsáthatatlan vétkekben és bűncselekményekben. A szerző a legkisebb kétséget sem hagyja bennünk afelől, hogy semmi engedményt nem tesz, kímélet nélkül elítéli a princeps tetteit és magatartását, noha gondosan felgöngyölíti, mi okozta a fiatalember jellemének eltorzulását, átalakulását szörnyeteggé.

E szörnyeteg szánalmas és groteszk végének leírása meglepheti tehát azt az olvasót, aki nem ismeri Kosztolányi pozícióját a halállal szemben. Azt gondolja, hogy az élet az emberi lény középponti értéke, amivel semmi nem ér fel. A távolság, amely a létet a nemléttől elválasztja, abszolút. Az élet elvesztése olyan magasságba emeli az embert, ahol még az erkölcs, az igazságszolgáltatás, az igazság maga sem tudja őt elérni. A halál felment minket még legborzalmasabb vétkeink alól is. Néró, aki annyi ember életét oltotta ki könnyű kézzel, aki saját anyját is megölette, aki két feleségét eltette láb alól, eljátssza az öngyilkosság komédiáját, de tehetségtelen csepűrágónak bizonyul ebben a szerepben. Gyáva arra, hogy elkövesse azt az egyetlen cselekedetet, amely számára még megtehető, megteendő. Nincs számára kiút, de gyengének bizonyul arra, hogy levonja az egyetlen következtetést, amely számára múltjából adódik. És amikor segítségére vannak abban, hogy ezt a számára túl nehéz tettet végrehajtsa, és amikor végre rászánja magát, akkor megjelenik a dajka és a következő gyászbeszédet mondja fölötte: „Ó, ó, ó – kezdte –, jajjajjaj azon az édes görög nyelven mely a tragédiákban kiált… – nincsen anyád, aki sírjon. Se gyermeked, aki megkönnyezzen. Se testvéred. Se barátod. Senki. Csak a dada. Az maradt meg neked, árva császár. A dada.” Ez a végső jelenet tükrözi legtisztábban Kosztolányi álláspontját, amelyet a paradoxonnal rokon tautológiával antropológiai humanizmusnak lehetne nevezni. De eme antropológiai humanizmusnak nincs más megnyilatkozási alkalma, csak a halál közvetlen közelsége.

Ilyen alkalom gyakorta adódik a regényben. A szereplők, akik többé-kevésbé fontos szerepet játszanak a cselekményben, elvesztik életüket, Burrus, az öreg testőrparancsnok, Otho, Poppaea előbbi férje, az udvarból száműzött kegyenc, s Zodicus és Fannius, a császár által a mocsárból felszedett „költők” kivételével. A gyilkosságok és kivégzések, amelyek a törvényesség látszatát őrizték, s amelyeket a császár rendelt el, a Pisók összeesküvésének leleplezése nyomán szaporodnak meg. Nemcsak Seneca és Lucanus, de emberek százai és százai esnek áldozatul a terrornak. Néró megöleti módos alattvalóit, hogy vagyonukhoz jusson, és végül már merő szeszélyből is öl. Egy arisztokratát azért, mert ősz a haja, egy másikat, mert hosszú az orra, és járókelőket puszta kíváncsiságból.

A feladat tehát, amelyet Kosztolányi a Nero, a véres költőben végrehajtott, a legnehezebbek egyike volt. A halálról beszélni, de nem a sírbeszédek közhelyeivel, nem érzelgős módon, nem kegyes körülírásokkal, nem a vigasztalások retorikájával, hanem a szükséges komolysággal, amely nem nélkülözi az iróniát sem, nos ez az, ami méltó a magyar és az európai irodalom legjobbjaihoz. Úgy beszélni a halálról, ahogyan ezt Kosztolányi tette e regényében, ez egyben azt is jelenti, hogy az életről beszélünk méltósággal, azt is jelenti, hogy gyakoroljuk az erkölcsi, szociális szempontok feletti humanizmust, tehát az antropológiai humanizmust. A franciák, akik szeretik Kosztolányit, de akiknek nincs módjuk elolvasni ezt a regényt franciául, vagy akik csak egy elavult fordításban tudják olvasni, meg vannak fosztva egy remekműtől, amely várja feltámadását Franciaországban.