Varga István

A valóság változatai három új vajdasági könyvben

Majoros Sándor: Akácfáink sokáig élnek.

Timp Kiadó, Budapest 2004

Gion Nándor: Mit jelent a tökalsó?

Noran könyvek kft., Budapest 2004

Tolnai Ottó: Költő disznózsírból.

Kalligram, Pozsony 2004

Majoros Sándor 2003-ban megjelent Meghalni Vukovárnál című regénye a kortárs magyar prózairodalom izgalmas vállalkozása, amely mintha nem részesült volna olyan fogadtatásban, mint amilyent megérdemelt volna. A regényben merészen keveredik a realista és a fantasztikus, úgyhogy a receptorban a bizonytalanság (a valós keveredése a fikcióval) érzetét kelti. Mondhatni, hogy Majoros Sándor regényében a balkáni polgárháború egy átlagember életére (gondolataira, érzéseire) gyakorolt romboló hatásáról olvashatunk hiteles prózát. Ez ideig magyar nyelven ez lenne a legértékesebb könyv erről a témáról. A receptorra gyakorolt mély hatást, ki kell hangsúlyozni, az írásmód és a téma együttesen váltja ki.

Mindössze egy év múlt el és Majoros Sándor újabb kötettel jelentkezett. Ez alkalommal tíz novellát tartalmazó könyve került kiadásra. Az Akácfáink sokáig élnek bizonyos szempontból nézve visszatérést jelent, hiszen a szerző igazában novellák írója, a fentiekben említett regénye kivételt jelent. Visszatérés ez a novelláskötet azért is, mert a novellák a polgárháború előtti években játszódnak le. Ugyanakkor ezek az írások kapcsolódnak a regényhez azért, mert szinte mindegyik a háború kitörésével zárul.

Minden kétséget kizáróan azonosítható a novellák színhelye: Ómoravica, ez a hétezer lélekszámú település Bácskában, a szerző szülőhelye, ahol a szerző 1991-ig élt. Ha ehhez hozzáadjuk a tényt, hogy néhány novellában a narrátor vagy a hős villanyszerelő (az író korábbi mestersége Ómoravicán), akkor nyilvánvalóvá válik, hogy a novellák elsősorban önéletrajzi indíttatásúak. Az olvasható események és az általuk kiváltott érzések és gondolatok egyértelműen primáris élmények szépirodalmi vetületei azzal, hogy a novellák biztos tartalmaznak szekundáris (hallott vagy esetleg olvasott) élményanyagot is, azzal, hogy végső formába a szerző fikciója önti őket. Mindezek a körülmények arra utalnak, hogy Majoros Sándor erősen kötődik eredetéhez, a korábban abszorbeált élményanyaghoz. Ennek szépirodalmi feldolgozása és megformálása a novellákban váltakozó megközelítésben történik, de van bennük egy közös: a valóság realista megjelenítése. Egyetlen novella (Rejtőzködők) képez kivételt. A Meghalni Vukovárnál fantasztikuma nincs jelen a novellákban. Ez a szegényítő körülmény levon a kötet esztétikai értékéből. A szerző mintegy visszatér a hagyományos realista írásmódhoz, kísérletező kedve nincs jelen.

Némi kísérletező kedve mutatkozik meg azonban a narráció módjában, pontosabban a narrátor alakjának kiválasztásában. Míg az első novellában (Emberrel esik meg) a hagyományos nagyepika mindentudó narrátora beszéli el a történtet, addig másokban más narrátorok is felbukkannak. A Medvehistória eredeti narratív módja izgalomban tartja az olvasót, mivel a záró szakaszig a narrátor ismeretlen marad. Ott derül ki, hogy a történet egy tanúja és ismerője beszéli el újra az eseményeket a novella főhősének. Meglepő megoldás, de Majoros Sándor nem alkalmazza következetesen. Tudniillik az elbeszélő úgy viselkedik, mint egy mindentudó narrátor, holott nem tudhatott mindent olyan részletességgel éa alapossággal, ahogyan „elismétli” a cselekményt. A történet idején a narrátor gyerek volt, nem ismerhette az okozati összefüggéseket. Ugyanakkor, kérdezhetjük, néhány év után miért mond el mindent, közvetlenül a főhőshöz fordulva, amikor nem is tudja, hol tartózkodik az. A Négyszög a falon című novellának a narrátora a főhős testvére, de a történtet a mindentudó narrátor szerepében beszéli el. A Régészeti lelet a két narrátortípus közötti ingázás jegyében kerül elbeszélésre. Hol az ismeretlen mindentudó, hol a főhős beszéli el a cselekmény alakulását. Ez a narrátor váltogatás funkciómentes, azaz nincs szerepe a novella elmondásában, mindenesetre a próbálkozás így is olvasmányosabbá teszi a novellát. Hagyományos mindentudó narrátora van az Ultranacionalisták és a Sírgyalázók éjszakája című novelláknak, míg az Akácfáink sokáig élnek, A kapufától három lépésre, a Rossz nehézség és a Rejtőzködők címűekben a narrátor egyes szám első személyben beszél.

Bizonyos morfológiai hasonlóságok állapíthatók meg egyes novellák köz. Ez elsősorban az én-formában történő narráció esetében tapasztalható. A rövid bevezetés után (ez mindig in medias res történik a novella szabályainak megfelelően) a narrátor bevallja a múltban elkövetett súlyos bűnét (gyakran halál okozása), majd elbeszéli, hogyan is került sor annak elkövetésére, majd lezárásképpen elhagyja a falut, az országot. A Négyszög a falon-ban a kézvesztéssel járó baleset csak betetőzése a” gyászos eseményeknek”, amelyek szenvedője a narrátor. „Nem kaphatok föloldozást senkitől”, állítja az Akácfáink sokáig élnek című novella Magyarországra távozó narrátora. A menekülésszerű távozásnak mindig van társadalmi gyökere is. Közös morfológiai vonás a novellákban a nagy csapásnak, ebben az esetben a véres polgárháború kitörésének az előrejelzése. Bíróczki (Emberrel esik meg) látomásszerű kísértete megelevenedik: az erőszakos sorozást végző rendőr a kísértet inkarnációja, a halál angyala, a csonoplyai jósnő kimondja: a testvérháború küszöbén állunk.

A kötet néhány novellája azonban nem illeszthető ebbe a modellbe. Így mondjuk az Ultranacionalistákban a szerző inkább kifigurázza, nevetségessé teszi a túlbuzgó nemzetieskedőket, a falusi intrikusok naiv ármánykodásai inkább komikusak, mit tragikusak, a Sírgyalázók éjszakája inkább egy ügyetlen, dugába dőlt csíntevési kísérlet alapjában véve vontatott és unalmas megjelenítése (a kötet egyik leggyengébb írása), mondható ez a Rossz nehézség című novellára is. A humornak egy kesernyés változata jelentkezik a Medvehistóriában. Egyáltalában a derű felbukkanása egy-egy novellában merőben újszerű, mivel a Meghalni Vukovárnál teljes mértékben humormentes. A humor kifejezésre nem csak a az ábrázolt helyzet ellentmondásai szolgálnak alapul, hanem az író nyelvezete is. Majoros Sándor narrátorai nagyon hiteles nyelven beszélik el a történteket, ez a nyelv nagyon is élő, gyakran keveredik benne a kissé lírai beütés a hétköznapi, itt-ott vulgáris szavakat mozgósító nyelvezettel. Ugyanakkor ez a nyelv tartalmaz tájspecifikus kifejezéseket is és szavakat, amelyek talán némileg megnehezítik a recepciót a más tájakon élő magyar olvasók számára.

Röviden ki kell térni a kötet záró novellájára, a Rejtőzködőkre. Az én narrátor lázas elbeszélése („egyre többet időztem az álom és az ébrenlét határmezsgyéjén”) sokban emlékeztet a Meghalni Vukovárnál narrátorának látomásokkal teli emlékezésére, mintegy hidat képez a regény irányába. Ez a kötet egyetlen nem realista novellája, amelyben az apa és a fia valamilyen maguk által teremtett nyelvet alkotnak, ez az identitás megőrzésének, az asszimilálódás elleni védekezésnek egy módja. Aztán egy olyan nagyvárosba kerülnek, ahol e nyelvet beszélik, de legnagyobb megdöbbenésükre nem értik őket, itt is idegenek. Mintha példázat lenne ez a novella a Magyarországra jutott vajdasági magyarok kezdeti hontalanságára. Mindenestre ez a novella nem fogadható be egyszerre, mit az előzőek, „rejtett üzenete” miatt nehezebben megközelíthető, de épp ezért vonzó.

AZ Akácfáink sokáig élnek novellái alapjában véve egy témát dolgoznak fel: a történelmi események hatását a kisemberek életére. Kiderül, hogy ezek kiszolgáltatottak, egyedüli lehetőségük a történelmi események elől való elmenekülés vagy Sőregi önpusztítása a Kapufától három lépésre-ben, aki tettének elkövetése előtti pillanatában „mindenhatónak érezte magát”. A menekülni kényszerölő narrátorok és hősök először a magánélet szférájában buknak meg, hogy aztán a nagy történelem végezzen velük, mondjuk Vukovárnál. Vagy pedig elmenekülnek ez a sors elől. Mindkettő együtt jelen van Majoros Sándor regényében. Az Akácfáink sokáig élnek novellái a polgárháború előtti a magánéletben elszenvedett vereségeket vonultatja fel, egy már kilátástalan élet nyomorúságát vetítik ki. A novelláskötet esztétikai értékei nem ütik meg a regényéét, szerzőjük túlságosan ragaszkodott a mimetikus írásmódhoz, de ugyanakkor felvillant olyan tulajdonságokat is (például a tragikomikus iránti vonzalom), amelyek újszerűek esetében. Egy magyar kritikusa Gion Nándor utódját látja Majoros Sándorban. Ez túlzás, de hogy ígéretes alkotóval van dolgunk, azt ez a kötete is bizonyítja.

Egy évvel Gion Nándor halála után kiadásra kerültek novellái a hagyatékból. A könyv szerkesztője szerint olyan írásokról van szó, „amelyek döntő hányada korábban sohasem jelent meg kötetben; főként irodalmi folyóiratok, napilapok közölték őket”. A gyűjteményes kötet összesen negyven írást tartalmaz, ezeket a szerkesztő négy csoportba osztotta tekintettel arra, hogy egyes írások között tematikai rokonságok tapasztalhatók, sőt: egyesek világos körvonalakkal kirajzolható ciklust alkotnak. A könyvvel elsősorban két okból érdemes foglalkozni. Tudniillik a főleg önéletrajzi indíttatású írások segítséget nyújtanak abban, hogy kimutassuk az író élete és műve közötti összefüggéseket, illetve az írások szerkezetét vizsgálva megállapításokhoz juthatunk a gioni novella morfológiájáról.

Gion Nándor sajátos emberi és alkotói jellemének alakulásában nagy, mondhatni sorsformáló szerepet játszott anyai nagyapjának alakja. Sokat hallott tőle, illetve tudott meg róla és a lelki, alkati rokonságot többször is beismerte, sőt valószínűleg élete folyamán tudatosan ápolta, a nagyapa alakját műveiben egyenesen mitizálta. Rojtos Gallai István volt a „legszínesebb egyéniség családunkban, magabiztos ösztönösséggel végigcselezte magát az életen…talán örököltem valamit anyai nagyapám tehetségéből”. Ezt az életet végigcselező habitust természetesen jómaga formálta meg, és lett belőle valamilyen életművész, aki különböző helyzetek és korok zátonyai között ügyesen mozgott, megőrizte mind emberi, mind alkotói autonómiáját. Legalábbis önéletrajzi írásaiban – ezek képezik a kötet első ciklusát – erről igyekszik meggyőzni bennünket. Ennek a „kiügyeskedési” stratégiának köszönhetően „válsághelyzetekből általában mindig kivágtam magam”, állapítja meg, mondhatni némi büszkeséggel, egyik naplórészletében. Kimondottan önéletrajzi írásai közül említeni kell a Fotós keretezés címűt, amely Gion Nándort, a tudósítót, mutatja be. A polgárháború alatt tett baranyai utazása folyamán tapasztaltakról számol be benne, de már itt érezhető, hogy túllép a műfaj által szabott kereteken és a fikció segítségével a novella felé tart.

A második ciklus hat novellájának szerkezete (azt a címet adhatnánk talán neki, hogy A festő mesél) mintha egy sémára épülne. Mindig egy dialóg bontakozik ki, amely azonban valójában monológ, mivel a két beszélgető közül csak az egyik hangja „hallható”, a másiké nem, de hogy ő is megszólal, arra az első szavai egyértelműen utalnak. Az egyik beszélgető, aki festő és valójában az én-narráció képviselője, mindig számára valamilyen nehéz helyzetben van (egy elvont fogalmat kell képileg kifejeznie egy állandó megrendelője és eltartója számára), és segítségért az íróhoz, a beszélgetés néma résztvevőjéhez, fordul. A beszélgetés folyamán ugyanakkor mindig egy-egy, alapjában véve bűnügyi történetet beszél el. Ezek a történetek aztán áttételesen megjelennek a festő képein, tulajdonképpen minden festménye valamilyen korábbi élményének vizuális kivetítése. Ha a hat novella morfológiáját vizsgáljuk, akkor számos közös, szerkezeti egységet fedezhetünk fel, amelyek annyira szembeötlők, hogy felfedezésük korántsem nehéz. Ezek az egységek a következők lennének:

1. Kérdés feltevése: hogyan kell egy absztrakt fogalmat megfesteni, és bár a festő az íróhoz fordul tanácsért, kételkedik annak képességeiben.

2. Történet elbeszélése: a nyugdíjas vegyészmérnöknek (a festő eltartójának) valaki vagy valakik kárt akarnak okozni, a festő megvédi őt, a kártevőket eltávolítja.

3. Az író tanácsa: hogyan fesse meg a festő a képet.

4. A dicséret: a festő megköszöni az írónak a hasznos tanácsot („Egyáltalában nem gondoltam komolyan azt, amit az írók nehéz felfogásáról mondtam… mindig mondtam én, hogy az írók között is akadnak ám értelmesek”.).

Végeredményben a fenti hat novella alapsémája emlékeztet a mese egy alapváltozatához: a szorult helyzetben levő embert egy másik ember bölcs tanácsával kisegíti a bajból. Jellemző ezekre a novellákra az is, hogy csak a bajba jutott ember szavai jutnak el hozzánk, a segítő író rejtett, ismeretlen marad számunkra.

Az előző ciklussal ellentétben, a harmadikban a változatosság uralkodik. Vonatkozik ez a térre, időre, cselekményre, a narráció módjára egyaránt. A tizenegy novella közül a szerző egyesekben visszatér Szenttamásra, a tanyavilágba, az albérleti szobába, az ifjúkorba, az egyik novellában felbukkan Burai J., más írásaiból már jól ismert hőse. Ebben a ciklusban is van egy novella, amely elüt a többitől. Címe Átlósan az utcán, hőse M.Holló János író, aki a Svédországban élő magyarok egy csoportjának előadást tart a délvidéki helyzetről. Az ő-narráció távolságteremtő hatást fejt ki, mintegy kirekeszti a lehetőséget, hogy a novella hőse az író alteregója lenne, akit mélységesen bánt a körülmény, hogy a délvidéki magyarok közül sokan feladták nemzeti azonosságtudatukat a jobb anyagi élet reményében. Egyébként ez a fájdalmas és az író számára szégyenítő érzés más novellákban is jelentkezik. A ciklus második felébe csoportosított novellák színtere Budapest, a történeteket az író beszéli el én-narrációban. Merőben új környezetben mozog: a bűnözők világában, akik pedig valamilyen módon a balkáni polgárháború termékei. Boszniai aranyműves menekült, pékké vedlett bosnyák költő, a más megismert délvidéki festő (újra tanácsért fordul az íróhoz, mert „megint baj van”) törnek be valamilyen módon életébe. Az író az, aki ebben a világban valamilyenfajta rendet igyekszik teremteni. Mert itt autóbombák robbannak, embereket rabolnak el, bérgyilkosokat munkáltatnak. Az író a történetben kiválóan feltalálja magát ebben a világban, remekül improvizál és szervez, igazságot igyekszik tenni. A ciklus utolsó elbeszélése (Nem baleset lesz), amely az egyedüli már könyvben olvasható mű, átmenetet képez az utolsó, leghosszabb, tizenhét novellát tartalmazó ciklushoz. Ezekből a novellákból derül ki, hogyan is él az író az ő alvilágában.

Ez az utolsó novellacsoport valóságos gyöngyszem Gion Nándor életművében. Benne bontakozik ki teljességében az író mesélő kedve, ironikus viszonyulása a valós valósághoz, humora, nyelvezete és, ami nagyon fontos: számos utalást találhatunk az író alkotói módszerére, a valóság és a fikció egybemosódásáról. Némi hasonlatosság tapasztalható a második ciklus novelláihoz azzal, hogy a narrátor szerepét átveszi az író, megtörve némaságát. A ciklust egységessé itt is a novellák azonos szerkezete, morfológiája teszi.

A tizenhét novellának van két alakja, akik minden novellában előfordulnak és mindig ugyanazon funkciók hordozói. A többi szereplő vagy csak egy-két alkalommal bukkan fel és és általában nem hordoz funkciót. A hét állandóan felbukkanó szereplő közül kulcsfontosságú az író, minden novella én-narrátora. Funkciói közül kiemelkedik a bajelhárítás, valamilyenfajta igazságtevés, közvetítő- és segítőkészség. Jellemző rá a találékonyság, az ügyes elterelő mellébeszélés, a többi szereplővel való jó szándékú manipulálás. Rojtos Gallai István tökéletesített modern utódja az elbeszélő író. Hasonló funkcióval rendelkezik a kettős életet élő (végeredményben az író is kettős életet él: ír és kalandozik az alvilágban) Dominika: ő is a segítőkészség hordozója, aki segít az írónak a bajelhárításban. Ágnes, az író választottja, a józan ész funkcióját hordozza, legtöbbször távollétében történnek meg az események, mert talán a józan realizmusérzetnek az író alvilágában nincs helye. Amikor egy-egy írásban Ágnes mégis kapcsolatba kerül az alvilággal, épp józan esze akadályozza meg annak felismerésében, mert ahhoz már több kell a józan ész realizmusánál: az író fikciójára. Az alvilág képviselői közül kiemelkedik Leonyid, a bérgyilkos, a maga ambivalens alkatával (rendkívül udvarias, megbízható, de ugyanakkor hidegen gyilkol), valamint Szelim Ferhátovics, a félig írástudatlan bosnyák sofőr, aki naivitása miatt válhat rokonszenvessé az olvasó számára. A bűnüldözés funkciójának hordozója a mindig megviselt, gyakran tanácstalan és hiszékeny (összekeveri a valós valóságot az író novelláinak valóságával) Palotás Ferenc rendőrtiszt. A hetedik funkcióhordozó a szélhámosságon alapuló üzleteibe örökösen elbukó Zavarkó András. Ezeket a szereplőket mozgatja Gion Nándor novelláiban, immár jóval lazább sematikussággal, mint a második ciklusban előforduló szereplőit. A helyzetek azonban így is valójában ismétlődnek, igaz színeződnek is, és épp a kialakult modell miatt hasonlítanak a novellák egy másik sematizált műfajhoz: a detektívtörténethez, de ezen túl, épp a valós valóság és a novellai valóság egybemosódása miatt, egy másik prózafajta rejtőzködik a háttérben. Ez, pedig a mese lenne. Gion Nándor lebilincselő szellemességgel, humorral, bölcsességgel és iróniával modern meséket mond el nekünk.

„Nagyjából valós történetek ezek, kezdem magam otthon érezni az alvilágban…”, mondja a narrátor író a Fényjelek nélkül című novellában. A Fehér kesztyűben nyíltan kimondja, hogy a „történet fele igaz, a másik felét hozzáköltöttem”. Írói módszere alapjául az szolgált, hogy valós személyeket átalakított hősökké, de „ragaszkodom az életszerű történetekhez”, vallja be (Mit jelent a tök alsó?). Minden történetnek van némi igazságalapja, de elsősorban „írói fantázia szüleménye” (Mosolyra figyelni). Gion Nándor szerint a valósághűségre való törekvés írás közben számára nem elfogadható: „a történet majdnem teljesen igaz, csakhogy az igazi történetek a legunalmasabbak” (Alacsonyan repülni). A nyers valóságot „szelídíti meg Gion Nándor a maga módján. Milyen ironikusan és ugyanakkor hitelesen hat a Műfogsor az égből című novellában tett megállapítás: „…előfordult már velem, hogy tényszerűen leírtam valós kegyetlen történeteket, melyekre vájt fülű értelmiségiek egyből rávágták, hogy nyilvánvalóan beteges írói fantázia szüleménye, azután kitaláltam a dolgokat, melyekről viszont a legtöbben azt állították, hogy ez bizony az igazi valóság ábrázolása, szóval azt szűrtem le, hogy a valósággal ajánlatos óvatosan bánni…”.

A kötetben olvasható novellák épp ezért nem nevezhetők valójában realistáknak, az író a maga módján átkölti a nyers valóságot, játszik azzal és ez által a leírt történet olvasójával is. Ha alaposan vizsgáljuk a novella cselekményét, annak részletei külön-külön hitelesen hatnak, hiszen a legkülönbözőbb bűnügyi esetekről szóló hírek naponta elárasztanak bennünket. Más viszont az, hogy Gion Nándor hogyan rakja össze ezekből a valóságelemekből sajátos és egyedi novellavilágát. Az író szemünk láttára végzi ezt a műveletet, a valóság elemeiből egy szórakoztató és lebilincselő fikciós mesevilág kerekedik ki.

Vagy húsz éve e sorok írója százegy darabra hullott regénynek minősítette Tolnai Ottó 1983-ban megjelent Virág utca 3 című prózakötetét. Ez a megállapítás elsősorban azzal magyarázható, hogy a könyvet realista olvasattal igyekezett megközelíteni, azaz a valós valóság megjelenítési módja után kutatott benne, holott Tolnai Ottónak már e könyve másfajta olvasatot igényelt. Tolnai Ottó már akkor nem tekintette a regényt olyan műfajnak, amelynek célja a világ minél hűségesebb megjelenítése (valamilyenfajta magasabbrendű újságírás), hanem műalkotásnak. Műalkotás most olvasható könyve is, a nagy elismerésben részesült Költő disznózsírból. Ugyanakkor azt is kihangsúlyoznám, hogy a legutóbbi kötetnek gyökerei visszanyúlnak a Virág utcába, mivel Tolnai Ottó az abban kibontakozóban levő írásmódot tökéletesítette és teljesen magára szabta az utóbbi húsz év folyamán. Mondhatnánk, hogy a Költő disznózsírból egy életre szóló kísérlet csúcsa, de nem csak csúcsa, hanem, úgy gondolom lezárása is. Az alkalmazott eszköztárral eddig lehet eljutni.

Tolnai Ottó a végsőkig hű művészi önmagához és következetesen járta be eddigi alkotói pályáját. Egyetlen témája van mostani könyvének (akár csak a húsz évvel ez előttinek): élete, életének anyaga pedig a valós világban szerzett élmények. Tolnai Ottó nem „talál ki” történeteket, az elbeszélt a primáris és szekundáris specifikusan megélt élménytömege. Az író a valóságot nagyfokú szenzibilitással éli meg, itatós módjára szívja be élményeit, azonnal sajátos emlékké áttranszformálva azokat. Épp ezért prózája szinte teljesen mentes a dokumentáristól. Költői alkatról van szó, akiben a megélt valóságanyag képekben rögzítődik az emlékezés lemezén azzal, hogy a szerző képes ezeket a képeket alkalomadtán tudatosan előhívni, sőt: a képek önálló életet élnek és mintegy akaratlanul felbukkannak és spontán a felszínre törnek. Ez a jelenség is visszautal a Virág utcára, pontosabban annak mottója, egy Valéry-idézetre, amely arról szól, hogy a „körülmények által részletek” mintegy „maguktól jönnek, ha jönnek”.

Tehát adva van a valós valóságról begyűjtött képhalmazként rögzített emlékgyűjtemény, amelyhez társul Tolnai Ottó belső indíttatású kinyilatkozási kényszere. A szerző sorait olvasva az az érzetünk, hogy ez a kényszer elemi erejű, egyszerűen megmagyarázhatatlan. Valószínűleg genetikus eredetű. Természetesen a legizgalmasabb annak vizsgálata, hogyan artikulálódik a kimondásra kerülő, milyen írásmód milyen eszköztárával alkotja meg a maga művi világát a szerző. Számára egy dolog egyértelműen világos: kategorikusan elutasítja a realista poétikát, merőben újat és egyedi megnyilatkozási formát akar teremteni, amely hűen kifejezi azt, amit magában hordoz. Óriási kihívás ez számára, ennek tudatában is van. Tolnai Ottó elutasítja a hagyományos mindentudó író szerepét, aki a maga által kidolgozott terv szerint építi fel műbéli valóságát. Ez a kategorikus elutasítás talán a legjellemzőbb Tolnai Ottó írásművészetére. Az elutasításon túl, amely természetesen csak az első lépés az új akarása irányában, felvetődik a kérdés – és ezt jómaga a szerző teszi fel magának könyvében -, „lehet-e a szervező, illetve kompozíciós elv tagadása formáló erővé”. Véleménye szerint lehet, és ezt igyekszik bizonyítani nem csak ezzel a könyvével, hanem egész életművével.

A hagyományos valósághű írásmód elutasítása helyett más írásmódot akar megteremteni. Ennek alapját a szabad, spontán és természetes élőbeszéd képezi. Nem véletlen, hogy ez a könyv Tolnai Ottó legjellegzetesebb csúcsteljesítménye, hiszen valójában beszédregény, azaz spontánul elmondott szöveg, amelyet később a nyilatkozó író valószínűleg csak alig módosított, nehogy érződjön rajta valamilyenfajta szervező elv. A beszédregény épp azért felel meg Tolnai Ottónak, mert az élőbeszédben, ha van is előzetes terv, az igen hamar szertefoszlik, mivel az asszociációk a beszélőt leterelik a maguk ellenállhatatlanul kényszerítő erejükkel a tervezett csapásról. A Költő disznózsírban az asszociatív jellegű, az anarchikusba átcsapó próza mintapéldája.

Ki kell hangsúlyozni, hogy a könyvnek van szerkezete, de annak csak körvonalai kivehetők. Egyértelmű, hogy az interjút készítő és adó megegyeztek abban, hogy egy-egy napi beszélgetés alkalmával mi lesz a központi téma, sőt: Tolnai Ottó több helyen regénynek minősíti a szöveget, egy-egy fejezetet pedig áriának, amelyben egy téma dominál. A könyv bevezető, illetve záró szakaszában a kérdező igyekszik ráterelni a nyilatkozót a tervezett téma ösvényére, konkrét kérdéseket tesz fel, de ez nem sok sikerrel jár. Tolnai Ottó úgymond mondja a magáét, különösen a könyv középső szakaszában, ellen- és leállíthatatlan erővel és kedvvel emlékezik, amiben sokat segítik az őt körülvevő tárgyak. Valóságos tárgymániákus.

Bármennyire is tagadja Tolnai Ottó a hagyományos, mondjuk: realista, írásmódot, annak eszköztárából kénytelen miegymást alkalmazni. Ilyen mondjuk valamilyen történet elmondása. Ez nagyon is megfelel neki, a fabuláló beszédmód kedvenc kinyilatkozási módja, az egész könyv valójában anekdoták óriási gyűjteménye. Ezeket azonban ritkán dolgozza fel dokumentálás céljából, inkább arra, hogy belőlük vagy darabjaikból a szabad képzettársítás igazán spontán elvét alkalmazva megteremtse könyvének valóságát. Más szóval: a fabula csak alkalom arra, hogy beinduljon az emlékezés, azaz az emlékezés gépezete, azzal a céllal, hogy az új fabulát feldolgozza, ami újabb emlékeket idéz fel, stb., úgyhogy gyakran nem világos hova is jutott el a szerző mivel engedett az emlékek őt magukkal ragadó feltódulásának. Egyszerűen mindenről eszébe jut valami, azt azonnal kimondja, arról újabb valami jut eszébe és ez, úgy érezzük, határt nem ismer azzal, hogy legtöbbször, valljuk be, olyan sajátos és eredeti összefüggéseket bontakoztat ki, amelyek olvasása kimondottan élvezetes és szórakoztató. A kitérők beláthatatlan sokasága a szerző totalitásvágyából származik. Mindennel és mindenkivel kapcsolatban mindent szeretne elmondani. Ennek a szervezetlenül megnyilvánuló beszédkényszernek eredménye gyakran az önismétlődés. Nem csak egy-egy összegező megállapítás, hanem asszociációs kép is többször előfordul.

A Költő disznózsírból befogadása nem egyszerű és gyors folyamat. Nehézzé teszi elsősorban a fentiekben említett asszociatív jellege, de még bonyolultabbá az állandó reflektálás. Már valamilyen kép által kiváltott élmény felidézése áttételes, azaz mélyen alanyi, de még szövevényesebbé válik az emlékezés az által, hogy a szerző szinte rögeszmésen reflektál saját viselkedésére, tapasztalatára. Gyakran az önreflexió a saját nyelvi megformálásra vonatkozik, majd ezeket az önreflexiókat az ezekre vonatkozó önreflexiók követik, úgyhogy az önreflexió sokszor szinte a végtelenségig eszkalálódik. A reflexió és a saját szövegre vonatkozó önreflexió a posztmodern próza egyik ismérve, Tolnai Ottó ezzel is talán azt szeretné kihangsúlyozni, hogy könyve műalkotás. Posztmodern ismérve az állandóan jelen levő nyílt intertextualitás is. Ilyenkor a szerző valamelyik korábbi saját vagy más alkotó művével kommunikál.

A Virág utcáról szólva azt egy hibrid alkotásnak találtam. Ezt a megállapítást fenntartom a mostani könyvvel kapcsolatban is. Több műfaj sajátos keveréke a Költő disznózsírból. Mindenek előtt önéletrajz, hiszen, mint mondtam, egyedüli témája az, hogy hogyan éli meg az író a valós valóságot. Tartalmazza a hagyományos regény elemeit, mivel zárt vagy töredékes történetek bontakoznak ki előttünk, de ugyanakkor egyes szakaszaiban önkénytelenül átcsap a szabad versbe. Az irodalom mellett egyenrangú komponensként jelen van a festészet is, róla a szerző esszészerű betéteken keresztül szól. Nem utolsó sorban, bár ez a szerzőnek korántsem állt szándékában, a könyv korrajz is, sőt: dokumentarista elemeket is magában foglal.

A könyv összetettsége mintha igazolná D.H.Lawrence véleményét miszerint a „regény a szabad elme, az autonóm egyén produktuma”. Tolnai Ottó könyvéből szinte árad az autonóm életforma iránt érzett kötődés. Sajátos utat választott és azon igyekszik maradni. Az évek folyamán a vajdasági magyar irodalom emblematikus alakjává vált. Kétségtelen, hogy ő más országokban a legismertebb alkotónk, több nyelvre lefordították, külföldi elismerésekben részesült. Ezt elsősorban következetes és töretlen újító alkotói kedvének, széles látókörének és recepciós képességének köszönheti. Hatása a kortárs és az őt követő nemzedékre külön vizsgálódás tárgya lehet.

Egy alkalommal Varga Zoltánnál voltam látogatóban. A szabad képzettársításon alapuló prózáról beszélgettünk, és ő megjegyezte, hogy volt nála Tolnai Ottó és azt mondta neki, hogy szeretne írni egy merőben asszociatív könyvet. Kíváncsi volnék, mi lenne Varga Zoltán véleménye Tolnai Ottó mostani könyvéről. Szerinte sikerült-e az elképzelést ezzel megvalósítani?

Még 1945 után is az angolok a regényt realista műfajként határozták meg és a a kritika egyhangúan elutasította az attól eltérő írásmódot. Azokat az írókat, akik letértek a realizmus főcsapásáról egyszerűen különcnek tekintették. El, de be nem fogadták őket. Az utóbbi ötven év folyamán aztán gyökeresen megváltozott a helyzet az angol prózában: az irodalmi közvélemény végül is befogadta a másképpen írókat és az angol regényírók úgymond felzárkóztak

A fenti példát azért említem, mivel bizonyos tekintetben vonatkoztatható ez az utóbbi évtizedek vajdasági magyar prózájára is. A regény nálunk is a realista műfaj emblematikus megtestesítőjének számított, a más írásmódot alkalmazó és ezért más olvasati módot követelő alkotók inkább költők voltak, akiket nálunk is gyakran a különc kategóriába lehetett sorolni. Majoros Sándor elbeszéléskötete egyértelműen a hagyományos, valósághű próza képviselője. Az elbeszéléseknek megvan a maguk világos cselekménysora, azt a szerző legtöbbször időrendi sorrendben beszéli el. Ez a próza egyszerre és könnyen befogadható, témája a társadalom, illetve a történelem és az egyén egymáshoz való viszonyulása egy konkrét és meghatározott helyen és történelmi pillanatban. Épp dokumentarista jellege miatt egyes novellák nem többek magas újságírásnál. A tények és nem az írói fikció dominálnak bennük. A novellabeli valóság a valós valóságnak egy olyan elhihető és hű változata, amelyet a „józan ész” minden további nélkül elfogad. Így az olvasmányos elbeszélések valószínűleg olvasottak lesznek.

Gion Nándor írásai már valamennyire elemelkednek a valós valóság talajáról, némileg felette lebegnek, érezhető az író képzelőerejének elrendező jelenléte. Prózája mélyen gyökerezik a realista műfajban, de attól több. A valós valóság autentikus elemeire támaszkodva mélyebb igazságot igyekszik felfedezni vagy, mint a kötet utolsó ciklusában, a valóság egyes elemeit felhasználva, egy sajátos, fikciós, ironikus valóságot megteremteni. Az ő történetei már nehezen állják ki a „józan ész” próbáját, de a receptor „hisz” nekik, mivel a realistától való elfordulás nem a fantasztikus, azaz a bizonytalanság, érzetét kelti benne, hanem valamilyen modern mesében találja magát. Novellái egészükben véve talán hihetetlenek, de részleteik nagyon is valósághűek. Minden kétséget kizáróan Gion Nándor ezzel a kötetével is bebizonyította, hogy a kortárs magyar próza egyik kiemelkedő történetmondója.

Tolnai Ottó már a kezdetektől fogva elutasította a realista írásmódot. Ez természetesen korántsem jelenti azt, hogy egy merőben fikciós világról írna, hanem azt, hogy a valós valóság mindig énjén át megtörve rendkívül áttételesen kerül elbeszélésre műveiben. Tolnai Ottó egész élete, úgy tűnik, egy óriási experimentum: a valós valóság irodalomként való megélése és szinte grafomániás elmondása. A fentiekben idézett mércével mérve tájainkon különcnek tekinthető, aki a realista műfajt tudatosan elutasítva egy sajátos írásmódot igyekezett kidolgozni. Legújabb könyve ugyanakkor csodálatos szemléltetése a maximálisan empatikus emberi lélek bonyolultságának. Hiába vall több száz oldalon át Tolnai Ottó, mégsem tudjuk könyvét elolvasva „hova is tenni”. És ezzel tisztában van jómaga is. Írásmódjának eredményeképpen gyakran valóságos afáziába sodródik, egyszerűen képtelen egyértelmű világossággal kinyilatkozni, nagyon is emberi poliambivalenciája ezt nem engedi. A Költő disznózsírból könnyen válhat kultikus könyvvé, úgymond „népkönyv” ellenben szinte biztos, hogy sohasem lesz belőle. Erőteljes kisugárzása mindenek előtt (és csak) az alkotótársakat és a kritikát befolyásolja azzal, hogy ez a hatás biztos nagy lesz.